Helyzetek, amelyek adódnak

Máthé András debreceni fotóművész a női aktokról

Máthé András Corpus című tárlatát akár a női szépség dicséretének is nevezhetnénk. A debreceni művész páratlan érzékenységgel világítja meg és helyezi előtérbe modelljei testének hajlatait, képeit a harmónia, a zeneiség jellemzi leginkább. Alkotásain a fekete s a fehér árnyalatai szinte észrevehetetlenül olvadnak egymásba.

– Kizárólag ruhátlan alakokat fényképez?

– Néha mást is. Tudniillik én hivatásos fényképész vagyok, így a fotográfia szinte mindenik műfaját gyakorlom. Amikor kiállításra készülök, és ebből kifolyólag nagyobb hangsúlyt fektetek alkotásaim művészi értékére, főként aktokat készítek. Noha imádom a természetet, és bizonyos elvont témákkal is szívesen foglalkozom, tevékenységem fókuszában mindig a mezítelen hölgyek állnak.

– Mit ért az „elvont témák” alatt?

– Alapvetően a klasszikus műfajokat kedvelem, elvarázsolt, megszállott kísérletező sosem voltam, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem vonzódom a formabontó újdonságokhoz. Volt nekem már sorozatom az enyészetről és a penészvirágról, afféle tárgyakról, amelyek számomra egészen mást jelentettek, mint a tömegnek. Az az anyag viszont, amelyről beszélünk, eléggé konkrét, a fedetlenséghez ugyanis nem szükséges magyarázatot fűzni. Persze időnként el-elkalandozom egyéb területekre is.

– Hogyan választja ki a modelljeit?

– Egyfelől a baráti körömben nézek szét, másfelől... Hát... Amit most hallani fog, azt eleddig még sosem mondtam el. A Corpus darabjainak zöme egy olyan lányról szól, aki meghatározó szerepet játszott az életemben; meglehet, hogy ez a képekről is leolvasható. Talán e bensőséges, szoros kapcsolat nélkül képtelen lettem volna létrehozni ezt a gyűjteményt. Ennyire meghatározó viszonyok ritkán adódnak az ember életében.

– Előfordult már Önnel, hogy a kiszemelt személy visszautasította a felkérést?

– Nem, mert előbb mindig letesztáltam, megtudakoltam, milyen válaszra számíthatok. Nem szoktam leszólítani a nőket, hisz a helyzetek, szituációk maguktól alakulnak ki – ismerettség, barátság által. Ekként a visszautasítás már szóba sem jöhet. Sőt! A fotóimat már ismerő alanyok többsége név szerint is örömmel vállalta, hogy csupasz testüket megmutassam a nagyvilágnak. Együttműködésünk alapja a kölcsönös tisztelet volt. Ők a közreműködésükkel tiszteltek meg engem, én pedig hálával tartozom nekik, hogy elfogadták az ajánlatomat és „aktívan” kivették részüket a munkából.

– Vannak-e már elképzelései a soron következő fényképeggyüttesről?

– Válaszúthoz érkeztem. Rengeteg változás történt a magánéletemben, amiből kifolyólag sok mindent át kell értékelnem. Az biztos, hogy a fotózást nem fogom abbahagyni, mert ha abbahagynám, ellentmondanék a természet törvényeinek. Erősen gondolkodom egy, az eddigitől teljesen eltérő megközelítésen. Szeretnék egy picit sokkolóbb, meghökkentőbb anyaggal jelentkezni, noha érzem, iszonyatosan nehéz megküzdeni a kisvárosi mentalitással, márpedig a vidéki közönség elől sem zárkózhatok el. E tekintetben persze a nagyvárosok is akadályokat gördíthetnek elébem. Továbbra is kérdés tehát számomra, mennyire talál nálunk befogadásra a másság, ennélfogva még nem tudom, hogy a még el nem készült, de a fejemben már meglévő képekkel mit is fogok valójában kezdeni.

– Elégedett?

– Nem nagyon. Miért, látszik rajtam? Érdekes, mivel a legutóbbi szérián több, mint egy évig dolgoztam. Mind az összetétele, mind a mérete, mind pedig a megörökítendő hölgyeknek megfelelő háttért-környezetet biztosító helyszín kijelölése hosszú meditálásra késztett. Mégis, abban a pillanatban, amikor a célomat elértem, nem kerített hatalmába eufórius állapot. Boldog voltam, hogy megcsináltam, végére értem annak a folyamatnak, amely nagy-nagy szenvedésekkel járt, és amelynek a Corpus egyfajta összegzése. Már csak azért sem lehetek elégedett, mert benne összefolyik a hivatásom és a magánéletem, ezért a végeredmény egy fájdalommal járó örök küzdelem. Azt, hogy időnként kisebb-nagyobb örömök is érnek, kizárólag Fortunának köszönhetem.

*

Máthé András 1954. június 23-án született Debrecenben. Dolgozott már fotóriporterként, műszaki és színházi fényképészként, jelenleg a Tanítóképző Főiskola, illetve a Fényképész Szakiskola tanára. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, hatszoros nyertese a Kultúráért Alapítvány ösztöndíjának, és egyike a Foto Art-díj kezdeményezőinek. 1993-ban megalapította Debrecen első magángalériáját.