A szabadfalui Petőfi-emlék

rossz ízű képeket idéz fel a buta szónokokat kifütyülő szolganépben, a virágágyások megmenekülnek a sarkantyús csizmáktól, a fotográfia pedig csak a szépet örökíti meg a nap végén, amikor a Kossuth-kifli felkerül az asztalra

Én abban a szélső sávban álltam, ami nem fért rá a fotográfiára, ezért ne is keressenek rajta

Azt hiszem, bőven elegendő lenne, ha leírnám: ma 1848 márciusának tizenötödikéjét ünnepeltük. De tartom magamat a korábbiakhoz, ezért ha tetszik, ha nem, kicsit hosszabb leszek a néhány soros beszámolónál. Szükséges is ekként eljárnom, ugyanis az történt, amit nagyon nem szerettem: hajnalban kellett kelnünk, mert ma megint menés volt. Még jó, hogy csak Szabadfaluig, és igazi isteni áldás, hogy Józsefem már tegnap este kikészítette, amit ma fel akart venni, így a szokásos mosakodás, borotválkozás és fésülködés után csak két pár cipőt próbált fel, amíg megtalálta a legmegfelelőbbet, az alkalomhoz leginkább illőt, ahogyan ő mondta, a művelet pedig csak másfél órát vett igénybe, nem hármat, mint egyébként. Ehhez természetesen Annácska is hozzájárult, aki szabadnapot kapott mára, ezért még tegnap elvégezte a teendőit, csak a reggelinket állította össze elutazása előtt. Úgy vélem, hazament, bár ebben azért annyira biztos nem vagyok, hisz az utóbbi időben ő is igen gyakran kiöltözött, és ha belegondolok, még furán is viselkedett. Mindenesetre a bőröndje hiányzott az ágya alól, a bejárati ajtó kilincsét – kívülről – pedig egy óriási kokárda díszítette, amit Annácska csak akkor akasztott oda, ha szülői látogatóba utazott. Igaz, eddig minden évben szülői látogatóba utazott március 15-én, nem tudhatom tehát, miként jár el, ha tegyük fel – megszökik egy férfival. Ám ha ennek is utánagondolok, egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy tavaly, tavalyelőtt és azelőtt valóban a családját látogatta meg e szent ünnepen.

Uramról legalább tudtam, mit csinált az évek során március 15-én. Mivel némileg fontos pozícióval bírt a helyi társadalomban, prezentálnia kellett ilyenkor. Ez sok előnnyel, de sok hátránnyal is járt, utóbbiaknak mintha mindenike ellenem szegült volna, hisz nem tudom, volt-e még az esztendőnek olyan napja, amely annyira éreztette velem a fölöslegességemet, mint a tavaszi szabadságharc évfordulója.

Vagyis érvényesültek a hagyományok. Józsefem puccba vágta magát, én szintén, amitől rettenetes lelkiállapotba kerültem, ami érthető, mivel mások is kimentek ilyenkor a Petőfi-emlékhez, ám csak kevesen világítottak úgy, mint mi, azaz én, ő és az ő nagyra becsült kollégái, akik közül páran szólásra is emelkedtek. Ezen alkalmakkor hangzatos szavakat bocsátottak ki magukból a hallgatóság feje fölé, és sokszor tényleg úgy tűnt, hogy még az is unja előadását, aki előállt vele. Többnyire ugyanis évekkel korábban papírra vetett fogalmazványok olvastattak fel, csupán a bennük szereplő időpontok alkalmazkodtak a jelenhez. Az idén az alispánt – aki a főispán levelét tolmácsolta, mert közvetlen felettesének nem volt ideje megjelenni az összejövetelen – kis híján megdobálta a szolganép, hisz figyelmetlenségében olyan intézkedéseket méltatott, amelyekért a polgárok két évvel ezelőtt megostromolták a városházát. Sajnos azonban csak egy füttykoncert kerekedett ki a lázadásból, a közelharc elmaradt, tudniillik a felháborodott tömeg két táborra szakadt, a békés megtorlást javaslók pedig többségbe kerültek.

De ne szaladjak ennyire előre az időben. Azt megelőzően ugyanis, hogy az uraságok, felkapaszkodtak az emlékmű talapzatára, s felidézték Petőfi, Kossuth, Jókai és az ifjúság hőstetteit, aztán hosszasan az osztrákok bűntényeit, mustrát tartottak a szobor körül, ahol azt konstatálták, hogy a takarítószemélyzet bizony dorgálást érdemel. Rajtam kívül nem volt hölgy a csoportban, ezért kötelességemnek éreztem a virágágyások védelmére sietni, amelyeket az elöljáróságok minden további nélkül eltüntettek volna a kőkompozíció környékéről, mondván, az emlékezők hoznak magukkal virágot, tehát a tisztelet jele is felkerül Petőfi plakettje alá, így az ültetvények fölöslegessé válnak, sőt, csak akadályozni fogják a kegyeletadást (ezzel az okfejtéssel azonban engem nem verhettek át, láttam rajtuk, valójában a testi épségüket féltik, attól tartottak, nehogy az emlékműhöz való feljutáskor belebotoljanak az elgazosodott rundókba; ezek az emberek, amióta ismerem őket, csak a saját sorsuk egyengetésével vannak elfoglalva, soha a máséval, hátsó gondolataikat tehát nem volt nehéz kitalálni). Persze erősen kellett érvelnem ahhoz, hogy elfogadtassam a véleményemet, presztízsének féltésében még Józsefem sem támogatott, de végül elértem, amit akartam, a hatalmasságok fejet hajtottak a zöldövezet fontossága előtt – nem is nagyon volt választási lehetőségük, körülbelül tíz perc volt még a zászlóbontásig, az emlékezők serege pedig már mérges tengerként hömpölygött a parkban.

Az összejövetel most is közös fotózással zárult. Mivel férjem mellett toporogtam (onnan nézelődtem annak reményében, hogy Zoltán is kijött a koszorúzásra, ha nem másért, azért, hogy lássuk egymást), engem is megkértek, álljak be a modellek közé. Először József és az ő egyik üzlettársa mellé préselődtem be, de ott nem voltam jó poszton, mert előttem is, mögöttem is csak férfiak feszítettek, a jólneveltségem pedig eltiltott attól, hogy közöttük maradjak. A fényképész-mester ezután az első sorba helyezett át, hogy legalább előttem ne álljanak cilinderes uraságok. Itt azonban túl magasnak bizonyultam, a hátam mögöttiekből alig látszott valami. Így kerültem a sor szélére, mint utólag kiderült, hibás lépés volt ez is, mert a valós kép szélesebbnek bizonyult az elkészültnél, ami azt jelentette, hogy akik abban a sávban helyezkedtek el, amelyikben én, lemaradtak a fotográfiáról. Mondjuk, ezt én nem is nagyon bánom. Hogy őszinte legyek, kimondottan örülök neki, hisz a kialvatlanságtól teljesen elfehéredtem a beszédek végére (nem szeretném, ha az utókor a sápadt képemre emlékezne, akkor már inkább egyikre se, porladjak el arctalanul).

Már sötét volt, mire hazaértünk. Vacsoránk nem volt, és Annácskánk sem volt, döntenünk kellett: vagy megesszük a maradék ebédet, vagy készítek valamit, méghozzá nagyon gyorsan, mert az egész napos talpalástól, idegeskedéstől már alig álltam a lábamon. József hallani sem akart arról, hogy újramelegített ételt vegyen most magához, főzni azonban nem tudott, nem is akart, nem tartotta méltónak egy férfihoz.

Ezek után én sem tartottam méltónak eme nemes cselekedetet egy úrilányhoz. Az úrilányhoz, akinek magamat neveztem ki.

Kossuth-kiflit sütöttem, a kedvencemet, mert a szemeim már kopogtak az éhségtől.