Szívélyes üdvözlet

Temesvárról Temesvárra, egy képeslap, amelyet nem Zoltán hoz, egy rügybe fakadt csodaszép reggel, amely tevőlegességet eredményez, és egy rádöbbenés, hogy nincs mire s kire várni, értelmetlen odafigyelni az elvakult kritikusokra, mert az igazi megváltás kulcsa az írógép

Kérem, segítsenek kibetűzni az aláírást, nagyon nyugtalan vagyok miatta. Már az is megfordult a fejemben, hogy valamelyik rossz ízlésű buksza küldte Józsefemnek. De ugye, nem így van? Mondják, hogy nem így van!

Gyönyörű napra ébredtünk, bár a tavasz frissességéből belvárosi magányunkban nem sokat tapasztaltunk. Hiába nyitottam ki a Jenő herceg térre néző ablakom mindkét szárnyát, a virágok nem akarták felém fordítani fejecskéjüket. Odalent valaki az Ibafai fapipa kezdetű nótát énekelte, a zöld zakós muzsikus harmonikázott, és mintha Zoltán is ott lett volna a hársfa tövében, onnan integetett felém, ám ebben nem egészen vagyok biztos, vagyis nem tudom, tényleg ő volt-e az integető, vagy csak én hittem, reméltem, hogy ő az.

Vajon mit csinálhat az én kedves Zoltánom ezen a verőfényes reggelen?

Becsuktam az ablakot, mert hatalmas porfelhő közelített a Gyárváros irányából, és az ajtón is kopogtatott valaki. Gyorsan szedtem a lábaimat, ismét abban a hitben és reményben, hogy Zoltán az. De nem ő volt. A postás hozott egy képeslapot, valószínűleg Józsefemnek, mert az aláírását képtelennek bizonyultam kibogozni. Azon viszont elcsodálkoztam, miért küldözget bárki is Temesvárról Temesvárra képeslapot. Túl sok fölös időm azonban nem volt, olvasni szándékoztam, korábbi történeteim pedig arra intettek, kezdjek neki időben a keresgélésnek, mert elvésznek erőim, amíg megtalálom a megfelelőt.

Ma kiváltképp nehezen mozogtam, jómagam is meglepődtem, mennyire öregesen. Rájöttem, hogy tulajdonképpen az összes könyvünket kiolvastam már, sőt, többször is, tehát valójában nincs mit olvasnom. Gondba estem, majd unatkozni kezdtem. Végül elhatároztam, hogy lemegyek egyet sétálni, hátha Zoltánnal is összefutok.

Körbejártam a teret, meghallgattam a zenészeket, kimenten a korzóra, aztán visszajöttem, végigsétáltam a folyóparton, megszámoltam a fákon fészket rakott madárkákat, de Zoltánnal nem találkoztam. Miután már nagyon melegem kezdett lenni, felmentem, rendet csináltam, elmosogattam és letöröltem a port. Unatkoztam. Csak akkor kezdek bele efféle másodlagos tevékenységekbe, amikor nem találom a helyemet. Nem az én dolgom a rendcsinálás, sosem lesz az. Ha Annácska itt van, elvégzi ő, én sohasem, vagyis, mint már mondtam, csak nagyon ritkán. Jaj, össze-vissza beszélek.

Én ugyanis mindig és mindenben a szintézist keresem, a munkának kizárólag ez a fajtája érdekel. Kimondom, mert úgy vélem, őszintének kell lennem magamhoz és hozzátok: kísérletező vagyok. Egyetlen értékem tehát, hogy nem törvényeket hozok, hanem kísérletezek. Csakis a kísérletezés lelkesít. Érdekelnek a régiségek is, de nem érdekel az utókor, a hírnév. A kísérletezés az egyetlen terület, amelyen valóban becsületesnek és őszintének érzem magam. Mélységesen cinikus vagyok a munkámmal, és általában a munka eredményével szemben, de nem vagyok cinikus akkor, amikor egy anyagon dolgozom. A hivatásos kísérletezők közül néhányan gigászi művészek voltak, múzsáikat még sem tették szeretőikké. Leonardo például olyan tudósnak tekintette magát, aki festeget, és nem festőnek, aki tudós is egyben. Leonardo ettől a szemlélettől lett óriás, és ennek hiánya miatt kicsik, akik más szellemiségben alkotnak. Persze még a látszatát is elkerülném annak, hogy én Leonardóhoz igyekszem hasonlítani szerénységemet, csak meg szeretném magyarázni, hogy egyesek a szokásostól eltérő értékrend szerint ítélik meg műveiket, majdhogynem morális értékrend alapján. Én sem esem eksztázisba. Munkámnak, amely még csak bizonyos fokig sem befejezett, koránt sincs akkora értéke szememben, mint az esztéták többsége szemében az enyémmel azonos megítélésűeknek: a tett az, ami elsősorban izgat, csupán másodlagosan az eredmény, bár a cselekedet is csak akkor köt le, ha erőfeszítéssel vagy gondolattal párosul.

Mint már utaltam rá, mostanában írok és fotografálok, keresem a módját, hogy elpazaroljam energiáimat, mert az elmúlt tizenöt esztendő azzal telt el, hogy szolgáltam azt, ki helyettem is pénzt keresett. Ha író vagy festő lennék, és mindennek tetejében férfi, nem kellett volna ezt tennem.

Be kell vallanom továbbá, hogy súlyos problémáim vannak egyéniségemmel: sikeres lettem, és ez felbátorítja az elvetemült kritikusokat arra, hogy úgy gondolják: ideje egy kicsit elbátorítani engem. Hiszik, csak jót tesznek vele, ha világgá kürtölik, végeredményben nem vagyok olyan jó, mint ez, vagy az, sőt, annyira sem, mint voltam. Ám ezt már vagy húsz éve ismételgetik! Megtehetik, mert nő vagyok, senki sem áll ki mellettem, saját magamat kell megvédenem.

Tulajdonképpen számos évet, hónapot töltöttem el azzal, hogy elfoglaltságot kerestem magamnak, jóllehet tudtam, az embernek csak egyetlen élete van. Ezért mostanság írok és fotografálok. Eldobok mindent, amit csinálok, és abban reménykedem, talán egyszer sikerül létrehoznom valamit, amit érdemes lesz megtartani. Képtelen vagyok eltölteni az életemet úgy, hogy kiadókban és hivatalokban fillérekért kolduljak, és bizonyos vagyok abban, hogy terveim csak akkor fognak valóra válni, ha én vetem papírra a kivitelezés módját.

Vagy inkább várjak újabb húsz évet, amíg valaki teljesen meg fog bízni bennem? Nem, mert a várakozásnál olcsóbb kifejezési lehetőséget találtam magamnak. Olyat például, mint ez az ujjaim alatt kattogó ólompecsétes masina.