Naplón kívül

3.

semmi sem lehetetlen, mert naplón kívül nincsenek kötöttségek, a pocakos légy háborítatlanul dőzsölhet a napsütötte üvegpoháron, amelyből kifogyott a víz, mert részben égető szomjat oltottak el véle, részben felszívódott a körülötte megfogalmazódott súlyos gondolatokba, s a festékbe, amit vászonra kentek az emlékeinkben zöldellő tölgyfa alatt egy esős gyermekkori délutánon

József nem nagyon törődött a leesett könyvvel. Miután megitta a vizet, megigazította maga alatt a piros párnát, fényes haját tenyerével hátrafésülte, s belesüpedt a fotelbe, amelynek karfájára egy pillanatra felesége is rátámaszkodott. A fiatalasszony az öléből kihullott kötetet emelte volna fel a szőnyegről, amikor férje leintette. Nem szóval tette ezt, hanem mozdulattal, nem hirtelen, hanem tapintattal. A nőnek erről jutott eszébe, hogy a képeslapok, amelyeket hitvese dobozában talált meg, és amelyek között Matild aláírását is meglelte, talán mind másolatok, nem is eredetiek. Nem tartotta igazságosnak, hogy ura ilyenképpen játszadozik a világgal. Ekkor ugyanis még csak nem is sejtette, mi rejtőzik párja cselekedetei mögött. Ám József folytatni kezdte rögtönzött előadását, és ő lemondott a könyvről, hogy reá figyelhessen.

“Azt követően, hogy végeztem a képekkel, szomszédaim, akik jeles középosztálybeliek voltak, ilyeneket kezdtek terjeszteni rólam: <<Az első emeleten valaki megőrült, hisz fotókat másol>>. Ekkor még Pesten laktam, csupa idegen között, engem meg nem értők és be nem fogadók társaságában, én azonban nagyon konokul, következetesen építettem tovább a sorozatot. Így született meg az a munkám is, amely minden korábbi igyekezetemet betetőzte. Ez volt a Pince című, rajta egyik gyűrött, szakadt fotóm tükörképe. Reggelente ugyanis, útban az akadémiára mindig fáradt, szürkearcú emberekkel találkoztam. Gyakran készítettem róluk fekete-fehér fotográfiákat. Hosszú ideig, hetekig-hónapokig őrizgettem ezeket a felvételeket, de nem igazán tudtam, mihez kezdjek velük, mígnem egyszer mérgemben a földhöz csaptam az összest, rájuk tapostam, és amikor a talpam alá néztem, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen mi vagyunk azok gyűrötten, fáradtan, összetörve. Először 100×70 cm-es méretben festettem meg modelljeimet: ezeket Demeter László vette meg gyűjteménye számára. Aztán festettem két és fél méteres nagyságúakat is. Emlékszem, az akadémiai bírálóbizottsági ülés után megkeresett Kalmár mester, és ezt mondta: <.>> Mindössze két kurta mondat, én mégis elestem a diploma utáni mesterképzéstől, amely akkoriban óriási lehetőséget jelentett a pályakezdők számára. Kesergésre viszont nem volt időm, hisz amint kikerültem az akadémiáról, már várt reám a katonai behívó, nem számított, hogy túl koros voltam. Ennek ellenére mindenki azt állította rólam, hogy sikeresen indult a pályám, holott valójában másfél évre kivontak a forgalomból. Utána – mintegy rehabilitálásomként – már hiába adtak nekem királyi ösztöndíjat, nem lelkesített. Nem is lelkesíthetett, hisz kitámadtak miatta, Kalmár mesternek kellett megmentenie elhivatottságomat az utókornak. Egyébként érdekes, hogy a hölgy, aki akkor annyira ki volt rám akadva, bár semmi kapcsolatom nem volt vele, debütálásom után minden egyes kiállításomon az első látogatók között volt. Még leveleket is irogatott új címemre, miután elhagytam a fővárost. (Naplóírónk ekkor majdhogynem megkérdezte, nem-e Matildnak hívják-e az illető nőt, de végül letett kísérletéről. József ezért zavartalanul szőhette tovább történetét.)

Az első helyszín, ahol az alkotásnak szentelhettem életemet, Zolt volt. Ez a kis falu Temesvártól mintegy 100 km-re, Lugos és Tamásd között található. Apámat, aki pedagógusnak tanult, a negyvenes évek végén – mint akkoriban nagyon sok hozzá hasonlót – politikai okokból felfüggesztették városi állásából, hogy aztán néhány hét múlva felajánljanak neki egy nevelői állást a világtól elzárt dombsági településen, amely több menekültnek, üldözöttnek is otthont adott. Rendkívül nehéz körülmények között, szerényen éltek ott a szüleim, és egy darabig én is. Jól emlékszem viszont, hogy a szobám falára felkerült egy nászajándékba kapott festmény, amelyen apám fiatalkori lova volt látható. Ez lehetett az első találkozásom a művészettel. Ha reggelente kinyitom a szememet, sokszor még most is ezt a tablót látom magam előtt, aztán hozzá kapcsolódóan a gyönyörű természetet, az arborétumot, a tavat, a fákat, az erdőket, az oszlopokat és a kúriát, amelyben laktunk. Ami tehát apáméknak kényszerszáműzetés volt, nekem maga a paradicsom. Egy ízben rengeteg gyermek tömörült lombos tölgyfánk alatt, és én a szobámból kilesve azt hittem, verekednek, de a legnagyobb megdöbbenésemre egy idős urat álltak körül, aki egy háromlábú széken ült és festett. Ez volt az első esett, hogy a szemem láttára született meg a gyönyörűség. Miután a nézősereg szétoszlott, megszólítottam az öreget: <>> Az öreg csodálkozva fordult hátra, s megkérdezte, hogy hívnak és hány éves vagyok. Én szépen bemutatkoztam, és kifejtettem, ki vagyok. Aztán felmentünk édesanyámhoz, társam hóna alatt a festőállvánnyal. Amikor anyám meglátott, szinte megijedt. Összecsapta két kezét, és félve megkérdezte, mit tettem már megint. Az öreg azonban nem sokat teketóriázott, sőt, olyan gyors választ adott, mintha az ügyet azonnal el kéne intézni. <>> S anyám, apám elengedett. Ezután én, aki sosem keltem korán, már reggel hat órakor a festő műtermében ügyeskedtem. Művésztelepnek ugyanis még nyoma sem volt ott, ahová vitt. Amit nyújtott, nem volt egyéb, mint egy olajos padlójú udvari szoba, egyik sarkában hatalmas szalmazsákkal, másikában egy lavórral és egy poros fogassal. És bár nem azt kaptam tőle, amire vágyik az átlagos gyermek, nem adott sem ólomkatonát, sem cukorkát, ő jut eszembe, amikor lefújom egy-egy pasztellképemet, vagy kisétálok a mezőre. Hisz napjainkat a természet ölében töltöttük, ahová már korahajnalban elindultunk lemintázni a ráncos kapálókat a szikadt káposztaföldeken. Fantasztikus ködfátyol úszott ilyenkor a föld felett, és ahogyan feljött a nap, az ég a lila és a sárga tónusaiban pompázott. Az öreget Mátis Péternek hívták.”

József hangja ekkor megbicsaklott, ezért ismét a pohárért nyúlt. A pohárban azonban már nem volt víz, csupán a karimáján lebzselt egy dagadt köpőlégy.