Naplón kívül

2.

A fotelből mindig szebbnek tűnik a világ, a kényelemből puha szemekkel tekintünk a zord világra, amelynek szörnyűségei ragacsos édességgé nemesülnek ellazult elménk útvesztőiben, és így a szívünket elöntő nyári forróságot le kell hűtenünk egy pohár hideg vízzel

Volt egy zöld foteljük, József ebben szeretett üldögélni, ám csak miután belehelyezett egy piros párnát, amit a nagyapjától örökölt. Az öreg állítólag Törökországban vásárolta első nászútján, amikor József valószínűleg megfogant. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, mély tisztelettel kezelte ezt a párnát, lévén, hogy ismerte a történetét, és tudta, mekkora jelentősége van férje életében. Ő maga az ablak mellett foglalt helyet egy sámlin, onnan figyelte miként bólogatnak az időjárás viszontagságainak kitett díszvirágjai. Mást ezúttal nem igazán csinált (kevés ilyen pillanatnak örvendhetett életében), figyelte urát, aki tegnapi beszélgetésükre reagálva a következőket mondta:

“Két különböző nézetű mesterem volt, mindkettő másképp viszonyult az élethez, talán azért, mert nem ugyanahhoz a generációhoz tartoztak. Először Iványihoz kerültem, ő a nagy klasszikus időket igyekezett felidézni óráin. Magasztos előadásmódjával olyan művészettörténeti légkört sikerült minden egyes alkalommal teremtenie, amely megremegtette még a legvadabb ember szívét is. Gyönyörű, szenzációs találkozások voltak ezek, hihetetlen nyugalom, derű, szeretet áradt személyéből. Korai halála azonban hatalmas változásoknak vetette alá az iskolát, hisz Baumberg Aurél nyugdíjba vonult, Daróczi pedig váratlanul elhunyt.

Ekkor hívták be Kalmár Ignácot, későbbi tanítómat, aki teljesen friss levegőt hozott magával, egészen más típusú nézőpontot képviselt, mint elődei. Alapállásból arra ösztönzött, hogy vállaljuk önmagunkat, akár megpróbáltatások árán is. Okításainak hatására úgy éreztem, át kell értékelnem a művészetről vallott nézeteimet, elméletei új dimenziókat nyitottak számomra. Először gimnazista koromban láttam a Műcsarnokban kucsmás figuráit, hatalmas Pofáját és a csontmezőket ábrázoló műveit. De ugyanilyen elementáris erővel hatott rám a Keselyűje, amely – értékelésem szerint – a modern magyar művészet egyik csúcsteljesítménye. E képben benne van az egész korszak, a világ, amelyben éltünk.

Kalmár munkássága és gondolkodásmódja rendkívül kritikus, nagyon keményen reflektál egy-egy adott helyzetre, miközben megőrzi azokat az alkotói erényeket, amelyek Rembrandt óta a művészet esszenciáját adják. Vajon sikerült-e tartásából merítenem? Sokat vívódtam már korábban is ezen, aztán negyedéves koromban nekiláttam megfesteni a nagy törött családi fotókat. Felfigyeltek rám, de igazi csodálatot akkor érdemeltem ki, amikor felvázoltam a Részlet egy hölgy naplójából című sorozatot, amelyben hajógyári munkások arcait örökítettem meg névtelenül. Névtelen emberek arcvonásait, akik ugyanolyan fontos szerepet töltenek be a globális egyensúly fenntartásában, mint a nagy becsben forgó személyiségek. Hosszas töprengés után készítettem el ezt a szériát, benne lemondtam mindazokról a festészeti fogásokról, amelyek amúgy nélkülözhetetlenek. Szerencsére időben feismertem, hogy ezúttal teljesen más alapállásból muszáj nekilátnom a mázolásnak. Nagyon hitelesen, ellentmondást nem tűrően kell majd egyfajta igazságot képviselnem, nem egyebet, mint az én belső igazságomat.”

József ezennel megszakította előadását, hogy ihasson egy pohár vizet. Hitvese továbbra is mozdulatlan maradt, csupán a könyv hullott ki öléből, de még távol állt attól, hogy az unalomtól elszundikáljon.

Emlékeztetőül felidézem: Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, tegnap este megkérdezte urát, boldog-e. Eszébe jutott ugyanis, hogy férjét a szülők orvosnak szánták, mivel szerintük egy középszerű zongoraművész sosem lehet boldog, a közepes képességű medikus viszont igen. A kapott válasz alapján azonban nem derült ki, orvos, avagy zongoraművész lett-e végül Józsefből. Amit most árult el önmagáról, az Máriát, Virágot, Boglárkát, illetve Margarétát is meglepte.