Naplón kívül

4.

a jég sem olvad szét a teában, de a női szív még akkor is meglágyul, ha önző gondolatok burjánzanak el a felforrósodott légkörben, históriát írnak a kimondott szavak, bár néha alaptalanok, a legtöbbször csalfák és hazugok, és csupán kicsinyes emberi elképzeléseket fejeznek ki egy hagyatéki piros párna fölött

A légy elszállt, a pohár maradt. József is maradt. Hitvese kiment a konyhába, elővett egy üvegkorsót, amelybe jeges citromos teát öntött, aztán bevitte férjének, aki piros párnáján ülve mozdulatlanul meredt maga elé. Úgy tűnt, még nem ért előadása végére. Felesége is visszaült kedvenc gyermekkori sámlijára, hogy meghallgassa a történet folytatását, ám ez nem ment annyira zökkenőmentesen, amiként hitte, hogy menni fog. Arcok derengtek fel előtte, kiváltképp egy, amely idővel kivált a többi közül. Egy fiatal férfi portréja volt ez, azé az ifjúé, akihez kellemes emlékek fűzték. Amikor először találkozott vele, talán még nem is ismerte Józsefet, bár ebben annyira biztos nem volt, nem is akart ezzel most különösebben foglalkozni. Ebben a pillanatban, akárcsak anno, számára csakis a fiú számított. A hatalmas teremben épp egy verniszázst tartottak, a vendégsereg avatott tekintettel pásztázta a kiállított képeket, miközben karéjt formált az méltatók körül. A fiút nem látta, de érezte, hogy ott van. Érezte a tekintetét, a leheletét, az érintését. Aztán minden megváltozott. Gyönyörű a dereka, mondta a fiatalember, miután előlépett a homályból, ahonnan eddig a nőt figyelte. Egy hirtelen jött huzat azonban szemébe szórta jól fésült haját, naplóírónk pedig ismét kiejtette könyvét az öléből.

“Sosem akartam műgyűjtő lenni, nem is nagyon gyűjtögettem, bár a főiskolán elég sokan szerettek volna velem cserélni, sőt még a mappámat is ellopták” – törte meg a csendet József. – „Eltűntek tehát a rajzaim, elenyészett az összes munkám, így már csak reménykedhetek abban, hogy egyszer majd felbukkannak valahol, ha egyáltalán még megvannak. A kilencvenes évek elején gyakran ostromoltak a gyűjtök azzal, hogy ugyan nincs túl sok pénzük, de szeretnének tőlem képet, cseréljünk. Én azonban akkoriban még nem kultiváltam a dolgot. Mígnem egyszer, miközben a Hunyadi utcán sétálgattam, betértem Weiss Manó régiségkereskedésébe, amely eléggé elhanyagolt volt abban az időben, ellenben rengeteg egyedi műtárgy és antikvitás megtalálható volt poros zugaiban. A hátsó részben, egy nagyon rossz kis keretben bukkantam például rá arra a képre, amely világított. Egykori mesterem munkája volt ez. Annyira megfogott, hogy muszáj volt megkérdeznem az árát. Mivel megalázóan olcsónak tűnt, csak néhány pengőt kért érte a tekintélyes Weiss úr, azonnal benyúltam a zsebembe, mert éreztem, nem hagyhatom nála ezt a gyönyörűséget. Haza is hoztam, letettem ide, s itt is elkezdett sugározni. Sugárzott, mert benne volt a mester minden szeretete, jellemének harmóniája, az együtt töltött esztendők, ami által éltető misztika lengte be a szobát, én pedig kezdtem megbékélni a világgal, amellyel igen nagy harcban álltam addig. Ezen tényezők együttes hatására kezdtem el vásárolgatni.

Aztán elmentem Kalmárhoz, tőle is szereztem néhány munkát. Nem sokkal később megkeresett Horváth Frigyes, és előadta, hogy nagyon szeretne tőlem egy tablót, de nincs rá pénze. Ekkorra már a bécsi tárlaton való részvételemnek tulajdoníthatóan egész szépen kezdtek felmenni fotómásolataim árai, sőt magyar viszonylatban az én alkotásaim számítottak a legdrágábbnak. Ez annak is volt köszönhető, hogy rendszeresen hívtak külföldre, s én mentem is boldogan. Amikor Frigyes kifejtette kívánalmát, arra gondoltam, semmiképp sem szabad a galériabeli árak alá mennem, meg miért is tenném, így aztán felvetettem: «Mi lenne, ha cserélnénk?». Az első képemért többek között egy nagyon értékes Székely Istvánt kaptam, ezért úgy gondoltam, ha a cserebere ennyire eredményes, érdemes lenne komolyabban foglalkoznom vele.

Sose felejtem el, egy másik gyűjtőnél, Varga Bélánál nagyon szép Tóth Géza festmények vártak vevőre. Az egyikre rámutattam, és jeleztem a tulaj felé, hogy elvinném a képet. Mire ő: «Azt nem lehet, mert az anyámat ábrázolja». Aztán végigmentünk a termeken, már Molnár Lászlónál tartottunk, de arra is azt mondta, hogy elvinni nem lehet, mert az apja kapta ajándékba a festőtől. Ekkor tűnt fel hirtelen az egyik sarokban a csodálatos Tolnai-főmű, a Fej, amely bármelyik klasszikus alkotással fel tudná venni a versenyt. Így hát fel sem merült bennem, hogy elkérjem, de a végén csak kiböktem: «Tudja mit, uram? Cseréljük!». Mire ő odalépett a falhoz, leakasztotta és a tenyerembe fektette ezekkel a szavakkal: «Legyen az öné!». Döbbenten álltam a csoda előtt, rendkívül nehezemre esett elindulni, lábaimat acéltömbként vonszoltam magam után. Végül az ölemben hoztam haza a kiválasztott remekművet, akárcsak az imádott asszonyt, fenséges pillanat volt. Bélától még sikerült beszereznem jó pár szóra érdemes Tolnait, és persze egy jó barátságot is. Kollekcióm ezeknek a véletleneknek köszönhetően alakult ki és növekedett, mert jöttek a gyűjtők, és mindenki szívesen cserélt. Rájöttem, hogy ez mindkét félnek jó, nekem főleg, mert ezáltal bekerülök a legmeghatározóbb társadalmi körökbe, s a köztudatba, rangom, hírnevem és tekintélyem lesz, miközben az életem is gazdagodik, élményekkel és tapasztalatokkal gyarapodik.”

József felemelte a tekintetét és büszkén körbenézett a besötétített nappaliban, amelynek falait beborították az említett műtárgyak. Felesége vele együtt tekintett körbe, ám ő egy másik történetet látott és követett, nem az uráét. Arca sugárzott, amiként a fiúé is a távolban.