Naplón kívül

6.

hullnak el a legyek, mint katonák a csatamezőn, hősiesen, ellenállás nélkül, egyetlen hajszálba kapaszkodva, s mint a szentek az előmennyországi létben, megalázottan, kiszáradva, s egyetlen csepp vízért esedezve, vagy a szótlanságra kényszerült nők a konyhában, könyvet majszolva kenyér helyett, egyetlen lapot, egyetlen képeslapot, de sosem történelmet formáló rokokó szereposztásban, és nem kínai selyempapucsban, egyetlenség nélkül, átlagosan

József kikerülte a szilánkokat, amelyeket felesége okozott, feltöltötte poharát friss vízzel, majd visszatért a nappaliba, ahol Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, már teljesen belemerült az olvasásba. A vörös kispárna ismét ferdén ült a zöld fotelben, József meg is nézte magának, aztán nagyot csapott kínai selyempapucsával az asztal sarkán zümmögő légyre, amely sebzett szárnyakkal zuhant a szőnyegre. Pont arra a helyre, ahol korábban a fiatalasszony könyve pihent élettelenül. „Ezt nem kellett volna!”, emelte fel tekintetét az ifjú nő a dráma láttán, lévén hogy ura megfogta a tetemet, és miután feje fölött többször is meglóbálta, az ablakon át kihajította az utcára. Ezt követően József elfoglalta kedvenc helyét, mintha mi sem történt volna, s újból beszélni kezdett. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, hűségesen hallgatta, noha a véres leszámolás miatt nem igazán volt most hozzá lélekjelenléte. Persze kérdezett is.

– Gyakran fordul elő mostanság, hogy a fiatalabb művészek alkotásaimról motívumokat emelnek be a sajátjaikba, úgy téve, mintha az ötlet az ő agyukból pattant volna ki. Ami nem lenne baj – indította előadását József. – Az viszont már fölöttébb zavaró s idegesítő, hogy a műértők zsenge s hajlékony nemzedéke nem a lényeges mozzanatokra, tényezőkre figyel, mint például erre, hanem bárgyúságában arra keresi a választ, miért nem olyanok az újonnan fogant munkák, mint az enyémek. Nem a generációk közti összeköttetéseket vizsgálják tehát, nem a magyar művészet egészének a folyamatait elemzik, és nem könnyítő analógiákat keresnek a nemzetközi helyzettel, ahogyan ezt elvárnánk tőlük mint feladatteljesítést, hanem butaságokra fecsérlik drága idejüket. Mondhatnók, kritikáik egyetlen olyan örök érvényű értékrendet sem képviselnek, amely külföldön magától értetődő. Németországban például az egészen nagyokat akár heves bírálatok is érhetik, mert a kánonban elfoglalt státuszuk továbbra is megkérdőjelezhetetlen marad, hisz miközben egyes műveiket teljes mértékben kivesézik, leírják, elássák, életművük jelentőségét nem vonják kétségbe. A hazai műbírálat azonban nem így jár el, nem ennyire diplomatikus, inkább az ellentétek kiélezésére épít, mint az előbbiekben már jeleztem. Ez a fajta hozzáállás rendkívül rossz hatással van művészeti közéletünkre, s természetesen a közérzetünkre is. Érdemes azonban nem elfelejteni, hogy létrejött egyszer egy fontos kísérlet, amelynek keretében a legfiatalabbak, a középkorúak és a korosabb tanítók tényleg együtt, egymást kiegészítve állítottak ki. A tárlatnak átütő ereje volt, hisz a magyar művészetet a maga gazdagságában mutatta be, ilyenképpen kiválóan reprezentálta az akkori eredményeket, és az alkotókat sem játszotta ki egymás ellen. Miután a Gomba című képemet árverésre bocsátották, megkeresett egy igen neves lengyel szakértő, akit egyébként a mai művészet egyik fő támogatója, remek tanulmányok és könyvek szerzője. Ő akkor azt mondta a képeimről, hogy egy valódi zseni művei, csak az a probléma, hogy nem áll mögöttük egy ország. Elmagyarázta, mennyit küzdenek ők azért, hogy művészeik ismertségre tegyenek szert a nagyvilágban. Galériákat hoznak létre számukra Párizsban, Londonban, Berlinben, újságokat finanszíroznak és sok minden egyebet, csakhogy a nemzet kultúrája prosperáljon. Ha igaz, amit állított, egyértelmű, hogy példaértékű, amit művelnek. Ám nem csak ők teszik ezt. Hozzájuk hasonlóan járnak el a belgák, a franciák és a németek. Mert ők tudják, a műveltség termékeinek nemzetközi jelenléte a nehéz gazdasági helyzet ellenére is megtérülő befektetésnek bizonyulhat. Amikor a Velencei Biennálén szerepeltem, számos külföldi múzeumigazgató megnézte a képeimet, és mindenikük úgy vélte, ha a magyar művészet ennyire jó, akkor meg kell mutatni. Így született meg a nagy magyar kiállítás Rómában, amelyet ismét többen kifogásoltak, mint támogattak, ahelyett, hogy belátták volna: márpedig ezt a sikert nem szabad elhallgatni, sőt, mindenütt számot kell róla adni – fejezte be mondandóját József, és felesége beleegyezésére számítva, reá tekintett. Az asszony ellenben nem adta beleegyezését, hanem a következőképpen folytatta:

– S ha már az előbbiekben nagyon szubjektív kérdéseket is érintett, kérem, okulásomra fejtse ki bővebben azt is, mit gondol azokról a véleményekről, amelyek a személyével szemben fogalmazódnak meg. Mivel én elsősorban a hitvese vagyok, nem pedig a mecénása, engem elsősorban ez érdekel. Úgyhogy fogjon neki, József, próbálkozzon!

- Már jeleztem: rettenetesen hamisak ezek a kritikák. Helytelennek érzem, hogy a kritikusok a legtöbb esetben egyéneket állítanak szembe egymással. Az ilyenfajta értékítéleteket ötven év múlva is érdemes lesz elolvasni, hogy kiderüljön, mennyire ingatagok, és mennyire rácáfolnak a kritikussal szemben támasztott elfogulatlanságra. Azt azért pontosan fel kéne mérni s értékelni, hogy harminc-harmincöt esztendős pályafutásom mekkora nyomot hagyott, hisz egyéni formáimat naponta fedezem fel a nálamnál ifjabbak és idősebbek munkáiban. Van, aki érdemeimet, hatásomat, befolyásomat el is ismeri, ám a legtöbben nem, mert Magyarországon illetlen mások iránt pozitív érzelmeket táplálni. Bár jó lenne elismerni, hogy elődeink nélkül nem azok lennénk, akik vagyunk. Fel kell vállalnunk mindazokat, akikből szellemileg is merítkeztünk. Nyelvezetem gyakran épült be mások diskurzusába, például az anya gyermekkel témám. Ez mindenütt előfordul, nem tudom felfogni, nálunk miért nem lehet ezt a jelenséget a valóságot tükrözően bemutatni, hisz senkire nézvést sem sértő, mivelhogy egy természetes folyamat része. Mindig voltak mesterek, akiknek életműve forrásként szolgál. Főiskolás koromban rengeteget jártam le a Dunához, Orsovára, Herkulesfürdőre; gondoltam,  egyszer majd megfestem az ott készült fotókat. De inkább aluljárós képeket készítettem. Egy külföldi újságban fedeztem fel Matolcsi Ferenc Folyóvíz című képét, amelynek hatására fölrohantam a műtermembe, s összetéptem a meglévő vázlatokat. Mindig idegenkedtem attól, hogy mások gondolatait használjam fel a saját elképzeléseim megfogalmazására, s igyekeztem a saját látásmódomat, a saját igazságomat a felszínre hozni. Visszatérve a velem kapcsolatban megjelent bírálatokra: nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a diploma megszerzése után másfél évvel meg akarták vonni az ösztöndíjamat, rendszeresen feljelentéseket tettek ellenem, miközben én koszos, vidéki állomásokon takarítottam, hogy a festészetemet finanszírozni tudjam. Sosem az mozgatott, hogy a képeimet el tudjam adni, pénzzé tudjam tenni. Mindig csak önnön igazságomról beszéltem, mert úgy voltam vele, ha kell, akkor kell, ha nem, akkor nem. Számomra mindig az volt a fontos, miként vagyok képes önmagammal elszámolni. Nézzünk egy példát: fehér-fekete képeim a biennálé után nagy üzleti sikert jelentettek, és óriási kereslet mutatkozott irántuk a gyűjtők és a kereskedők részéről. Ha kizárólag a meggazdagodási vágy mozgatna, mind a mai napig fehér-fekete képeket festenék. Ám én a sorozatot épp akkor zártam le, amikor a legnagyobb volt iránta az érdeklődés, egyszerűen azért, mert tartottam attól, hogy a munkáim manírossá válnak. Vagy vegyünk egy másik példát: ha pénzéhes lettem volna, akkor elfogadom a felajánlott műtermet, és elfogadok egyéb előnyöket is a hatalom részéről, de én következetesen visszautasítottam mindenkit, mivel azt gondoltam, számomra mindennél fontosabb a megalkuvás nélküli tisztaság és őszinteség. Ezt mind a mai napig tartom, soha nem festettem olyasmit, ami számomra nem evidens. Ha viszont visszapillantunk az időben, azt látjuk, hogy az anyagi érdekek mindig fontos szerepet játszottak a műalkotások keletkezésében. Már Tintoretto idejében lobbik folytak az aranyakért, a megrendelésekért, és különböző intrikáktól volt hangos a korabeli művészeti élet. Mégis világra jöttek a hatalmas, örök alkotások. Van tehát a művészetnek egy ilyen, másik olvasata is. Nem ítélem el azt, aki megrendelésre komponál remekműveket, amennyiben az, amit létrehoz, kvalitásánál fogva maradandó.

Rövid levegővétel után József ismét agyon csapott egy legyet, majd kínai selyempapucsában kicsoszogott a konyhába egy szelet kenyérért, mert megéhezett. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, könyvével a kezében némán követte. Azt tervezte, hogy vacsorázás közben elolvas még egy fejezetet.