Naplón kívül

7.

szunyókál az élet, az elhallgatott nagy szavak közepette pedig összemosódnak az arcok, elfelejtődnek a napi cselekvések, amelyek korábban egyfajta kényszert jelentettek, de kellemeset, most meg már az illatuk is távoli, színüket elveszítették, átbillentek fehérbe, hogy ezzel se okozzanak gondot annak, aki a mulandóban is felismeri a tanulságot és az értéket (vagy nem)

Eltelt egy hét, és József még mindig nem mondott el mindent. Úgy érezte, itt az ideje, hogy szavakba öntse az évek alatt felgyülemlett élményeit. Azt persze csak ő nem érezte, hogy inkább a sérelmeit sorjázza, s meg sem próbál felesége kérdéseire válaszolni.

– Magát egyáltalán nem érdekli ez a történet, ugye? – fordult oda hitveséhez, aki könyvével az ölében nyikorgó sámlijáról tekintett rá bepirosodott szemeivel. Napok óta nem aludt már rendesen, de ez most rajta kívül senkit sem érdekelt.

– Már hogy ne érdekelne? Hisz látja, itt ülök csendesen, és figyelek – mondta a nő, aki lassan-lassan már a naplójáról is megfeledkezett. De megfeledkezett Matildról is, Matild férjéről, és a gyerekről, akit még nem egészen tudott beazonosítani. Mert csak ült rendesen, és figyelt. Néha kiment a konyhába, hogy feltöltse vízzel ura poharát.

– Hát ha érdekli, folytatom. Figyeljen ide, mert a maga érdekében is mondom: bármilyen körülmények között vállalnunk kell azokat az elképzeléseket, amelyeket hitelesnek érzünk belülről. Kapkodnunk sosem szabad, és mindig nagyon alapos, biztos alapállásból kell elindulnunk az úton, különben végérvényesen összecsomagolhatunk. Szükséges, hogy legyen egy sajátos, kiforrott világlátásunk, de az előzmények nélküli szituációkra is reflektálnunk ildomos, hisz ezekkel együtt alakul pillangó-létnyi életünk, tőlük válik izgalmassá munkásságunk, hisz beleépülnek azok a történetek, események, hatások, amelyek körülvesznek. Végül azonban mindent az idő dönt el. Életművem is azért tagolódik több, egymástól elkülöníthető korszakra, mert mindig újabb és újabb szempontokat kívántam felvetni – ez egyfajta előre irányuló menekülés volt a részemről. Amikor valamely periódusom formanyelve már túlzottan közismertté vált, esetenként más életművekbe is beleépült, akkor megállíthatatlanul tovább léptem. Ennek ellenére gyakran szoktak dokumentarista művésznek nevezni, nekem pedig el kell ismernem, hogy művészetemnek tényleg alapja a realista megközelítés, hisz számomra mindig fontos volt a megalkuvást nem tűrő igazságközlés. Ezen felfogásom miatt mondtam le azokról a festői gesztusokról is, amelyek táplálékai az emberi szívnek. Azt viszont határozottan elutasítom, hogy stílusom lenne. Nekem nincs ilyenem, nem volt, mivel úgy érzem, a stílus a művészet halála.

József mély levegőt vett, majd kitekintett az ablakon, mintha emlékek után kutatna, pedig csak kifújni szándékozott magát. Fél perc múlva így szólt hallgatójához, aki követve pillantásait, szintén kinézett az ablakon:

– Ha nem haragszol, lenne még valami, amit meg kell veled osztanom – mondta, s felállt kedvenc kispárnájáról, hogy megmozgassa zsibbadt lábfejeit. – Visszatérnék egy pillanat erejéig kezdeti munkáimhoz, mert azt elfelejtettem veled közölni, hogy ezek legfontosabb jellegzetessége a transzparencia. A már említett Velencei Biennálén bemutatott sorozatomon jelentek meg először erőteljesen és egységesen az átrajzolt figurák. Ezek kiüresítésével kérdeztem rá akkoriban a létre, amelyben leledzünk, és amely körülvesz bennünket. Arra jöttem rá, hogy mi nem akarunk megszületni, de miután megszületünk, már meghalni sem akarunk. Különös, nem? Amikor hatalmas fiatalkori magányomban a tó partján üldögéltem, folyton azt éreztem, hogy egész életünket átjárja a nap, a fény, a fák, az erdő, a levegő, létezésünk pedig csak egy jel. Egy jelhagyás valahol, amit megkíséreltem belerajzolni a képeimbe. S amit kaptam: a tárgyak, a híd, a víz, az árnyék átlátszottak az emberen. Átlátszottak, mert a helyzet, amiben benne vagyunk, csak egy pillanat. Az ember átlátszósága a tájban az átmenetiségre utal. Tudjuk, a fotográfus értelmezésében a pillanat a létezés halála. S mivel elsősorban én is fotográfus vagyok, ennek megfelelően cselekedtem. Ha lehetett, akkor mindig fehérrel próbáltam kifejezni a mulandóságot, a tájban mozgó fényrajzolta figurák alkalmiságát, hogy törékeny létezésünket is jelezzem valamiképpen.

József elhúzta a függönyt, visszaült zöld foteljébe, s elnémult. Felesége már régóta hallgatott, de továbbra sem szerette volna megtörni kettejük csendjét. Az ifjúra gondolt