Ördögöm volt

Az utóbbi időben kegyetlen módon távoznak el mellőlem a kisállatok. Nehéz így visszatérni.

A folyóparton találtam, néhány kanálnyi tej volt előtte egy pillepalack aljából kialakított tányérkában, és csak miután közelebb kerültem hozzá, akkor vettem észre, hogy a két hátsó lábát csak vonszolja maga után, mozgásukat koordinálni nem tudja. De csillogott a fekete bundája és a sárga szeme.

Aprósága szinte belefért a tenyerembe, mégsem voltam képes kényelmesen belehelyezni abba a szatyorba, amely nálam volt. Megfordult a fejemben, hogy talán fájdalmai vannak, nem tudtam, miként is nyúljak hozzá, néztem jobbra-balra, nem-e keresi valaki, hisz ápoltnak tűnt, nem kereste. Ott hagyni nem volt szívem, sötétedett.

Elsiettem erősítésért, noha rettenetesen féltem attól, hogy amíg visszaérek, baja esik, vagy már nem találom a helyén, a fa alatt.

A kis cica azonban megvárt, igaz, már kint kúszott-mászott a kocsiúton, ahonnan olyan tekintettel nézett rám, mint aki ismer, mintha én lennék a legjobb barátja, mint aki velem akar jönni. Gondolom, páran elmentek mellette aznap... Meg sem lep, hisz a sánta, púpos, béna, elesett embert is kivetik az utcára, s ha lehet, még rúgnak is bele egyet.

Hazavittem, megetettem, ő dorombolt. Aztán minduntalan ugrándozni, szaladgálni próbált, hiába, így juttatta kifejezésemre, hogy törődést, szeretetet igényel, ezért reggelig játszadoztam vele, nyugtatgattam, annak ellenére, hogy a lakótársulási közösség képviselőtestének határozata kimondja, nem tarthatsz kisállatot az ágyadban, cipődben, csuprodban, mert sérti a szomszéd jogait. 

Ilyen világban élünk.

Délelőtt vizsgálat és röntgen következett, amely sajnos gerinctörést állapított meg, amit vagy ütés, vagy biciklis gázolás okozott már három héttel ezelőtt...  

A dokival közösen Ördögnek neveztük el. 

Sosem foglak elfelejteni, kedves kis macsek.