A ---------- nevében

Amíg ma este meg nem ebédeltem, sosem éreztem azt, hogy úgy fel vagyok puffadva, mint egy víziló mások nevében koszorút kellene elhelyeznem jobb helyeken. Most, hogy napok óta tasakos gulyáslevest nyalogatok langyos dobozos tej helyett, határozottan megfogalmazódott bennem a vágy, hogy megkoszorúzzam a Bundás kutat a marhapásztorok nevében. Vagy éppenséggel a tasakgyártók nevében.

Aláhúznám, érdektelenül tenném, hisz önkéntes beavatkozásomért köszönet gyanánt max egy címert (ha) kapnék a pólómra, s egy lógót a blogomra. Egy címert és egy lógót, amely a tasakos porleves szimbólumrendszere jegyében foganna. Aki képes a jelképek mögé látni, s a sorok között olvasni, megértené: ez csupán enyhe utalás lenne arra, hogy porból leszünk mindnyájan, és porrá is leszünk mindnyájan. Nyilván a heraldika eme értelmezésében a címerkoronát a koszorú foglalná el méltóságteljesen. 

Én pedig a gyakorlott koszorúzók frontvonalait 

(már most megígérhetem, mindent megtennék annak érdekében, hogy: 

1. a koszorút ne fújja el a szél, 

2. a koszorúzókat se fújja el a szél, 

3. és persze a szoknyámat sem, 

4. a kampó időben felkerüljön a falra (legyen kampó), 

5. a koszorúzás helyszínét és időpontját a szervezők pontosan kommunikálják a médiával, 
6. velünk is, 

7. legyen mivel koszorúzni, 

8. ne törjön le a kampó a koszorú súlya alatt, rögtön, 

9. legyen kéznél egy pótkampó, egy pótkoszorú és egy szaki, aki azonnal mellőzni tudja a váratlanul felmerült problémát, 

10. a fúvószenekar csak épp annyira produkálja magát, hogy hallani lehessen, kinek ki után kell feltennie a koszorút a kampóra*).

A gyümölcsborászoknak is adóznék, írom megjegyzésképpen. Lévén, hogy az őszi cipőpucolást napok óta a málnabor mámorító hatása miatt hanyagolom. Igaz, cipőt sem pucolt még senki a nevemben, de málnabort sem ivott. Ez viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy visszautasítanám, ha fel kívánnának venni dámának a lovagrendjükbe.

*a vakolat szilárdsága, teherbíró-képessége is feltétlenül leellenőriztessék az ünnepség előtt, mert lehetetlen kiszámítani, hány koszorú kerül fel végül a kampóra.