Ne piszkáljuk a madzagot

A kortárs magyar költő nagyon frappáns. A kortárs magyar költő nagyon modern. Nagyot kíván mondani, de csak ennyire telik tőle: dobjuk ki a verset.

Nem szaporítja, mégis mindenki felkapja rá a fejét. 

Amennyiben úgy dönt, inkább megmutatja magát, hosszan beszél, bocsánat, felolvas, artikuláltan, kiemelve a szó végi esszeket és a szó eleji űket, erreket, mint egy kis küzdőtéri hadvezér, már régen kilebegett volna magának (némi szeretetszolgálati támogatással) a magyar éterbe, majd onnan is tovább, bele a világűrbe. A költőből nem maradt volna meg semmi a hun-magyar történelemben. Csak egy fi--.

De így...

...így már teljesen más a helyzet.

 

A költő tehát helyesen döntött, annak ellenére, hogy valójában senki nem értette meg, mit is kívánt üzenni, s bizonyára azért nem értette meg senki, mert nem is kívánt üzenni semmit. 

Csak a félrevezethetőségre fogékony hallgatóság hitte azt róla, hogy mégis, ezért bőszen bólogatott és tapsolt az első sorban. 

Meg az utolsóban is.

Erről az állapotról csakis Weöress Sándor juthatott eszembe, aki az egyik ominózus kiállítás-megnyitón, amit az avatott ominózussá, hogy a média által ismertté tett nevek és nék sorakoztak fel szép ruhákban az ünnepelt tablók előtt, a poéta pedig rendes ember módjára türelmesen ki is várta, hogy mind a hétszázhetvennégy illatos agyrágóbogár beállítsa magát az üvegcsillár alá, imigyen nyilvánult meg: 

Tisztelt egybegyűltek!

Lóg egy madzag a plafonról.

A tömeg persze, miután szinkronban felnézett a plafonra, várta a folytatást, remélte, hogy kartársuk veretes magyarsággal előadja majd a honi kultúra nyomorúságos históriáját, akár egy imádságot, ám ez nem következett be. Weöress befejezte. Ennyit mondott, nem többet. Utána már csak a pzsgőbontás következhetett.

Ő tehát üzent. Talán. Mert a mai napig csak tippjeink lehetnek arra nézve, hogy tényleg annyira szar volt az a bizonyos tárlat, amennyire WS felértékelte, vagy pedig valóban a mennyezetről lelógó madzag summázta a lényegét.

Előfordulhat, hogy ilyenkor nem is a madzagot kellene kidobnunk, nem a verset, a strófát, a blablát, a hülyeséget, hanem az elkövetőit. Sőt, néha kötelező lenne.