Nyalogassuk

Nyáron a magyar ember elmegy fagyizni.

Nyáron a magyar ember fején széles karimájú szalmakalapot visel, hóna alatt táblagépet, hogy még véletlenül se álljon hiába sorba, még véletlenül se legyen egy perc nyugta, még véletlenül se vegyen derűsen levegőt, fagyizás előtt sem, a kis magyar világban sem. A magyar ember úgy véli, nem engedheti meg magának a délutáni szunját, semmittevést, kikapcsolódást még a tűző napon sem.

Nyáron a magyar ember sorban állás közben is olvas. Híreket olvas. 

Mert a magyar ember, miközben a Nemzeti dohánybolt előtt sorban áll a hagyományos kemikáliákból főzött kézműves olasz fagyiért, nincs eléggé tisztában azzal, hogy mint minden, úgy a magyar ember földi élete is véges.

A magyar ember ugyan tudja, hogy óvatosnak kell lennie, hogy nem szabad köztéren, a bolt, a cukrászda és a gyorsétkezde 5 méteres sugárkörzetében cigarettáznia, azt is, hogy a szlovák cukor veszélyezteti az egészségét, ám ugyanezt a hírekről nem tudja.

A tűző napon sorban álló magyar ember ezért ránéz a táblagépére, amin azt látja, ha rosszul húznak, adót kell majd fizetnie a szuvas fogaiért.

A magyar ember ezt követően nem szaggatja szét darabokra a táblagépét, nem dobja be a kukába, ne veri fejen vele a közelében lévőket, nem szúrja ki dühében az eladó szemét, inkább csendben, magába roskadtan számolni kezd, ujjaival beletúr a szájüregébe, nem érdekli, hogy közterületen van, ahol ily módon személyi jogokat sérthet, és méltóságokat, gyermekmittudoménmiket, csak az foglalkoztatja innenstől kezdve, hogy biztosra menjen, hogy pontosan nyilvántartásba vegye, hány lukas foga is van valójában.

A magyar ember azonban hiába piszkál bele többszörösen is tíz-húsz ujjal az arca mögötti sétatérbe, a saját pofájába, nem jön rá időben, hogy ennek a rendelkezésnek a tekintetben ő már megadózhatatlan. Egy nagy senki.

A magyar ember mindig és minden körülmények között közvetlen érintettnek, felelősnek és hibásnak érzi magát.