A szálkákat nem mindig előnyös nem meglátni

Erőből akartam megfogni a halat, de amikor belenyúltam a szájába, minden megváltozott. Azóta a gyomrában vegetálok. Nem éhezek, nem szomjazok. A telefonon, amely úgy került mellém, hogy az asszony váratlan hazatértekor a volt szárazföldi szomszéd* ijedségében a folyóba dobta, őt naponta felhívom, hogy elmagyarázzam neki, valójában mi is történt. Eddig még sosem hallgatott végig, de annyit elértem, hogy az anyanyelvemet nem sikerült elfelejtenem. Az úgyszintén mellettem landolt karikagyűrűnek** viszont fölöttébb megörültem. Gyorsan el is süllyesztettem a zsebemben, és amint alkalom adódott rá, becseréltem egy kerékpárra. A bicikli Amádétól került hozzám, aki ellenben nem hozzám hasonlóan, inkább, hogy úgy mondjam, bánatában vetette magát a vízbe, bringástól. Legalábbis ő ezt állítja, bár lehet, hogy a konyaknak is szerepe volt ebben. Noha eléggé kíváncsi természet vagyok, mégsem én kérdeztem, ő árulta el magától, miután megismerkedtünk a vasárnapi edédnél, hogy világéletében egy kis vagyonra vágyott, sajátra. Ekkor jutott eszembe a gyűrű, amit a guruló csoda fejében neki adtam. Reméltem, vidámabb lesz tőle. Nem tudom, bekövetkezett-e, amit reméltem, mindenesetre összebarátkoztunk. Én örömteljesen száguldok el helyette is a kajáért a nyelőcső végéhez, amikor esedékes, ő pedig örömteljesen ecseteli, általában azt követően, hogy belapátolta az asztalról lehullott morzsákat, mennyire jó érzés gazdagnak lenni. Most már van aranyom, van aranyom, ismételgeti folyton a kajaosztásnál turkált konzerv- és salátamaradványok zöldeskék színvilágában.

*a férj 
**ti. az asszony (feleség) karikagyűrűjének