Most elmondom azt is, miért jó, hogy te álltál a létrán, nem én

Egyszer legurítottam egy pasast a létráról.

Te már nem voltál itt, elmentél a nyavalyás fogorvosnődhöz. 

Az egyik este, amikor az asztalos szokás szerint a konyhaajtó előtt borozgatott és hegedült, én meg a padláson irogattam, bezörgetett hozzám egy pasas. Nagydarab, sápadt fiú volt, talán akkor szabadult ki a börtönből, ahol verekedés miatt ült, és a Józsa nevű leány felől érdeklődött. Mondtam neki, hogy a leány meghalt, de ő nem hitte el, furcsán csillogtak a szemei, s mindenáron be akart jönni a szobámba. Beengedhettem volna, hisz nem volt nálam senki, így gyorsan meggyőződhetett volna arról, hogy az általa keresett leány sincs nálam, de ideges voltam, elküldtem a fenébe. Erre ő félre akart lökni, de én megelőztem, jól gyomrom vágtam. Összecsuklott, és legurult a létrán. Nem állítom, hogy nem ijedtem meg annak a valószínűségétől, hogy kitörte a nyakát, de nem esett baja, azonnal talpra állt, mégha imbolygott is egy kicsit. Az asztalos odament hozzá, elvezette a konyhaajtóhoz, bort adott neki, majd hegedülni kezdett. Sokáig ültek együtt, ezért a pasas később is eljött borozgatni. Ettől kezdve viszont, ha lemerészkedtem a padlásról, az asztalos mindig félretette a hangszerét. Kedves volt, borral kínált, beszélgetett is velem, de sohasem muzsikált, ha ott voltam, pedig tudta, hogy azért megyek le hozzá.