Kikötőben**

Ez volt a címe. 

A főhős papírhajókat hajtogat, amiket aztán rendre vízre bocsát. Van, amelyik néhány méter után elsüllyed, van, amelyik nem. Erről szólt az előadás, na jó, nevezzük tárlatnak. A játékról szólt tehát, mert játszani állítólag szabad. Szabad és érdemes. A valódi nézőn, az érdeklődő látogatón múlik, csónakot, óceánjárót, avagy űrhajót lát a lehetőségben. A többi betérővel, unatkozó véleményvezérrel nem kell foglalkozni.

Egy biztos, termékre a világ végezetéig szükség lesz. Nem többre, nem a legújabbra, hanem másra. Márpedig ennek megtalálása, feltárása roppantul izgalmas feladat. Mert ugye tejszínhab, automata tárlatvezető, s ma már vinotéka is mindenütt* van (minimum elvi szinten). És szerencsére rendező - modern szóhasználattal élve: kurátor - is kezd lenni, határozott válogatásra alkalmas markáns koncepció. Igény arra, hogy ne csupán alibi-témák vonalán hordassék össze egy-egy műtárgyhalom, hanem igenis: legyen naprakész a gyűjtemény feldolgozottsága. Enélkül, azaz értő szem és megfontolt hozzányúlás nélkül, kizárólag kockacukros marketing-álmokban vergődve a múzeum nem lesz több, mint tarka kulisszakoncertek, tartalomhiányos (baba)zsúrok, gasztronómiai bemutatók és bölcsődenövendékek, illetve meghatározatlan korosztály részére kidolgozott fantáziaszegény kézműves foglalkozások színtere. 

Pizzaszagú pláza. 

Márpedig ezt senki sem akarhatja.

*az összes múzeumnak, közgyűjteménynek nevezhető épületben 

**kézirat