Boldogtalanháza

Aki egyedül lát a vakok között, hall a süketek között, szenved az érzéketlenek között, az is nyomorék.

Pedig ez is többlet: magyarnak lenni. Mert ha magyar vagy, ősi bánatok mozdulnak meg benned, apák és nagyapák keservei. És senki más a világon nem élheti át azt a gőgöt, amit te: a kitaszítottak, a rokontalanok gőgjét. Az elárultak, megkopaszítottak tragikumát, örökös rabszolgaságát.

Ősi honvágy kínozza ezt a népet, zavaros nosztalgia egy archív táj vagy mocsár vagy tenger után. Az egyetlen olyan vágy, amely összetart, amely miatt szétszórni nem tudnak.

Egy közös, régen elfeledett emlék rabja a magyar, egy közös borzalomé, ki tudja, milyenféléjé, mert az emlék elkalódott az ezer év alatt. Kár érte. Az egyetlen bizonyítéka annak, hogy létezett a közösség őrült nagy gyötrelme. 

A közösségé, ám méginkább a magyar emberé, akinek kissé szögletes a koponyája, egy kicsit bolond, egy kicsit barbár. Ha tesz valamit, azt sosem azért teszi, mert úgy helyes, célravezető, hanem mert ő magyar, csakis azért. Néha fölkel az asztaltól, tenyerét a szeme fölé emeli, majd ok nélkül elutazik Mongóliába vagy Quebecbe. Egy ideig ottmarad, aztán csöndesen visszakullog, tulajdonképpen minden valós ok nélkül, csak azért, mert ő magyar és másként nem lehet. Ő és az övéi néha gyűlölik egymást, acsarkodnak egymásra, s meggyilkolják a szomszédjukat. 

Mindezeket a magyar ember sem érti, de szenved miatta, s ha eszébe jut, csodálkozik azon, hogy milyen ő valójában.