Tartozékaink

Tisztelt Apus!

A fényképezőgép immár egy hete megérkezett, ki is próbáltam, de mivel maga azóta sem jelentkezett, nem küldtem a lapnak egyetlen fotográfiát sem. Sőt, be kell vallanom, amit a legutóbbi levelemben leírtam, abból semmi sem igaz. Kivételt képez az utolsó néhány sor, ilyen tekintetben semmi sem változott. Csupán egy április eleji tréfa volt az egész. Szebben fogalmazva: egy szemenszedett, ronda hazugság! Remélem, nem sértődtél meg. Sosem verekedtem össze a szőke copfossal. Dühös voltam, az igaz, szívesen fel is pofoztam volna, de nem tettem meg. A gép úgy tört össze, hogy haragomban a földhöz vágtam. Tehát én vagyok a bűnös, senki más. Ez az egyik, amiről most hirtelen felindulásból, a biciklimen ülve tájékoztatni akartalak. De azért köszönöm, hogy vett nekem egy újat.

A másik ennél szomorúbb. Még jó, hogy csípős, hideg a szél, ezért csöppet sem feltűnő, hogy potyognak a könnyeim. Nem is tudom, írjam-e meg neked. Érdekli-e magát egyáltalán, mi van velem? Untatni nem szeretnélek. Szóval hazafelé menet betértünk a bandával egy útszéli kocsmába, ahol borzalmasan rossz kávét ozsonnáztunk, majd hosszasan elbeszélgettünk arról, hogy szükség van-e, vagy sem a közlönynél női vénára. Igazából nem is beszélgetés volt ez, inkább veszekedés, mert ismét az történt, hogy mindenki megállás nélkül mondta a magáét, nem engedett a saját igazából, főként Pál nem, úgyhogy nem változott semmi sem. Továbbra is az a direkció véleménye, hogy haza kell mennem. Majdnem rosszul lettem, de aztán kiegyenesedtem, és úgy tettem, mintha nem érintett volna meg. Ráfogtam a kávéra. A legelviselhetetlenebb az volt, amikor azzal hozakodtak elő, hogy rövid hajú, alacsony nőt nem foglalkoztathatnak, mert rontja a cég presztizsét. Nos, emiatt sem dolgoztam a héten, bele voltam betegedve.

Most a biciklimen ülök a főtér közepén (hol másutt ülhetnék?), bőgök és írok, pakkjaim a vállamon, rúzs, cipő, kalap, fogkefe, és számos egyéb olyan apróság, amit gyorsan össze tudtam kapni, hogy elindulhassak időben.

Tovább...

Némi túlzással a csúf kislánytól

Tisztelt Apus!

Elbújtál, sehol sem láttalak, és ettől roppantul dühös lettem. Felfoghatatlan marad számomra, miért pont erről a beteg, lufieregetős rózsaszín rendezvényről kellett tudósítanom. Borzalmasan éreztem utána magamat. Napokig nem aludtam, csak szedtem az afrodiziákumokat, talán még rosszul is lettem tőlük, pontosan már nem emlékszem, mindenesetre valami nagyon rossz történt velem. Azt mondják, bevettem egy marékkal. Igaz, hogy gyógyhatású bogyó volt az összes, ám nagy mennyiségben méregként hatott. Én csak azt tudom, hogy a kórházban kötöttem ki, szinte meghaltam. Kezem-lában fel volt kötve, az államon gipsz, az orromon horpadás, és még szemüveget is adtak rám, a számat meg kitömték egy ocsmány műfogsorral. Elképzelheted, milyen képem lehetett. Bele se mertem nézni a tükörbe, pedig erőltették, folyton azt ismételgették, hogy nézd csak meg magad, kislány, nézd meg, mit tettél magaddal! Ha pedig ki kellett mennem, kínszenvedés lett a nyomorúságos kis életem. Nem is azért, mert segítség nélkül a tolószékbe se tudtam beleülni, hanem inkább a szégyenérzet miatt. Egész egyszerűen szégyelltem magamat a doktoroktól. Van köztük egy remek kinézetű is, hű! Folyton incselkedett velem, tetszett is, amiket csinált, lábujjhegyre állt, szamárfülezett, meg ilyenek, na de amikor arról lett volna szó, hogy kiguruljak a folyósora ebben az állapotban és a csíkos pizsamában, amit rám adtak, inkább lemondtam róla. Nem akartam, hogy meglásson. Pedig hát… Nem is értem, mi volt ez az egész. Hisz állítólag vagy nekem te. Szeretném, ha ez így lenne. S látod, már el is múlt minden haragom.

De: kérem, ilyen kétértelmű, antiszociális eseményre tovább...