"Nemzeti gyász"

Nem csodálom, hogy az évek során Magyarország elveszítette nemes jelzőit, és ma már csupán egy rongyos kis cipőtörlő, amelybe minden jöttment beledörzsöli a mocskát. Magyarország az, aminek hiszi s vallja magát.

Legutóbb a Cosma-ügy kapcsán csinált hülyét magából, mégpedig azzal, hogy még a példásnál is példásabb megbánást tanúsított a jószomszédoknak hitt ravasz kárörvendőink felé. Az immár több mint egy hete tartó gyásszal ugyanis a magyar diplomácia semmi mást nem ért el, csupán azt, hogy a sorstársaknak tekintett felek a seggükkel röhögnek rajtunk. No meg azt, hogy most már azok is gyűlölik a cigányokat, akik eddig megtűrték őket. Pedig hát a magyarságunkat, a történelmünket, a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket nem a cigányok lopták, lopják el tőlünk. Nekünk nem a vagyonunk a lelkünk.

A kocsmában kezdődött és végződött, rendkívüli óvatossággal és körültekintéssel kezelt Cosma-ügynek persze lehetnek politikai vetületei is, ám a rejtett mozgatóerők sajnos nem az erdélyi autonómia kivívásával állnak összefüggésben. Nem azt célozzák, hogy a feltúrbózott magyar-román barátság megszülje végre önrendelkezési jogainkat, meg a többit, eloszlassa az irányunkba táplált, gerjesztett előítéleteket, feloldja a gyarmatósítók ellenünk elkövetett (amúgy szinte már jóvátehetetlen) bűneit. Állami szinten inkább az orosz-ukrán-román gázvezeték és az újonnan szerzett olajmező a ludas a dologban. Mert egyes, jól pozícionált pernahajderek azt hiszik, nekünk mindig függnünk kell valakitől, egy felsőbbnek minősített taknyos mitugrásztól, folyton kompromisszumokat kell kötnünk és csúnyán meg kell alázkodnunk. Mintha a vérünkben lenne a meghunyászkodás. Turáni átok-e ez is, vagy mi?

Persze a gyilkosságnak nem kellett volna megtörténnie, de a szerencsétlenül járt Cosmának sem kellett volna egy harmadrangú késdobálóban italozgatnia hajnalig. Mert a sportoló – mint olyan – állítólag példakép. Elméletileg épp annyira, mint az ötvenhatos forradalmár, a tömegsírba vetett, hősiességéért, eszméiért agyonlőtt 16 éves srác, akiért már egy gyertyát sem vagyunk képesek tisztességesen, tiszteletteljesen meggyújtani az évforduló napján. Gyakorlatilag tehát azok előtt nem hajtunk fejet, akikre felnézhetünk. Akikre van, miért felnéznünk. A negyvennyolcasokra sajnáljuk az időt, a Mohácsnál elesettekre a pénzt, a honfoglalók és utódaik, a hagyományaik mellett kitartók és a józanul gondolkodó első keresztények áldozatvállalása pedig már túl távolinak és mókásnak tűnik, az országalapítás szereplőire ezért már nem is emlékezünk. Megvetjük őket.

Doberdónál pedig emeljenek kápolnát a taljánok, Trianonnál a gallok és az angolszászok.

Mi majd a veszprémi sportcsarnoknál fogunk szégyenkopjafát állítani önmagunk lejáratására, s kokárdás díszőrséget rendelni az alvilági bandák közti duhajkodások, leszámolások színhelyére, mert számunkra ezt jelenti igazi hazafinak lenni. Az efféle, népbutító, álszent nemzeti megnyilvánulásokra nem sajnáljuk sem az időnket, sem a pénzünket, sem a „történelmi” emlékezetet, de még a magyar állampolgárságot sem, ha véletlenül személyes jellege is van a cécónak.

A Duna budapesti szakaszánál „elejtett” francia diáklány sírjára vajon miért nem kell tömegesen vinnünk a virágot?

Tán nem éri meg?



MINDEN JOG FENNTARTVA.