Otthon

„...ki szemetet vet, gazt arat...” (Wass Albert)

Ez meg mi a csuda lenne? Tér, autóparkoló, blokkudvar, a leendő európai kulturális főváros egy szelete? Romániai szépség...

Amikor fél éve innen elmentem, úgy éreztem, a balkán egy szeletét hagyom magam mögött. Nagy kő esett le a szívemről. Most, hogy visszatértem, az a benyomásom, Brazília egyik szegénynegyedében járok, ahol a foci az egyetlen úri mesterség. Ahol kő hull apadó kútba...

Sokan megélték már, milyen átlépni Romániából Magyarországra: a határon túl még a fű is zöldebb, a levegő is tisztább, az ég is kékebb, mint idehaza, s ez nem csupán képzelődés, a hazaszeretet jóindulatú megnyilvánulása, hanem valóság. A fű tényleg zöldebb odaát, és a levegő is tisztább az általunk megszokottnál. Hát persze, hogy az, hisz milyen az a hely, ahol mindent elnyel a szemét, ahol a háztulajdonosok még nem ismerkedtek meg a sarlóval, a kaszával, a fűnyíróval, a munkával, és hiába tartasz tükröt elébük, mert az évezredes mondás is alátámasztja: a vak nem igazán tud vele mit kezdeni.

Brutális. A hat hónap alatt, amíg innen hiányoztam, és egy, a romániainál pedánsabb világban tapasztalódtam, hatvan évet öregedett az én félmilliós városkám. A települést maga alá temető hulladék, mint jeleztem, mintha az égből pottyanna alá, hisz még az a pár matuzsálemi fa is, amit még nem bántottak, tele van elhasznált papírokkal, rongyokkal, bugyikkal, televíziókkal, hűtőgépmaradványokkal. Egyes utcákon a bozót, a parlagfű szó szerint a hasamig ér, ám ez rajtam kívül, úgy tűnik, senkit sem zavar, főként azokat a fiatalokat nem, akik félpucéran, de műkörmökkel és műhajjal felvértezetten, bódító parfümfelhőben támasztják napokig a falakat, köpködik szanaszét a tökmaghéjat, a chipset, a gumit, miegyebet, hasztalanul.

A köpködés meg a káromkodás amúgy is az ide vetődött szúrtos képű s repedt sarkú népség egyik kedvenc foglalatossága, a becsületes, dolgos polgár valósággal megijed tőlük, amikor nyilvánosan bemutatják magukkal hozott istentagadó tudományukat.

Sokat gondolkodom ezért azon, miért pont nekünk, örök veszteseknek, kisemmízetteknek, megalázottaknak kell elszenvednünk azt a rengeteg csalót, gyilkost, pogányt, akiket összecsapott a sors? Kinek a nevében muszáj szemet hunynunk afölött, hogy ők képtelenek alkalmazkodni, kimászni abból a mocsokból, amit mit tudom én, honnan hoztak magukkal, aztán ránk zúdítottak? Minek okán alacsonyítanak le bennünket a saját nívójukra, ha egyáltalán van nekik ilyenjük? A temérdek ijesztő pofa láttán ugyanis ebben erősen kételkedem. A bűn, a butaság szinte árad belőlük, arcul csap, amikor odaköszönsz nekik, nosztalgiázol, emlékezel a régi szép időkre, igyekszel viselkedni. Márpedig a butaság szörnyen veszélyes. Öl és nyomorba dönt, pusztít és embertelenségbe kerget. Ehhez szolgáltat zenei aláfestést a mindenütt csörömpölő ördögi rétegzene, amitől már nem halljuk egymást, lelkiismeretünk csengő szavát.

Mi a csuda megy itt végbe? Ki engedte be ide ezeket a lehetetleneket? Hol vagy ilyenkor magasságos Isten? Miért nem lépünk e pokolbeliség ellen? Miért engedtük, hogy ez bekövetkezzen? Miért velünk, miért így? Miért kelett aláírni azt a szerződést? Miért kellett hadba vonulni, hibázni, megszületni? És hallom: Temesvár még a civilizáció bölcsőjének számít errefelé, az EU jövőbeli kulturális fővárosának. Milyen akkor a többi?

Miután visszazavartam magamat mostohazámba, nagy kő esett le a szívemről. De a történések lényegét, célját továbbra sem értem. A legfőbb jó, az abszolutum ne kísérletezzen velünk, ne tegye próbára türelmünket, ne teszteljen, bízzon meg bennünk, győzze le a rosszat, és szeressen. Feltételek nélkül szeressen. Hogy ne hulljon többé kő az apadó kútba.