A nagy alvók (+ AR montázsa)

Karátsonyiak a Bánságban (részlet)

Dettához közeledve tűnődve kerestem a távolban a cédrus-sort, noha sejtettem, nincsen már meg az úri jóllétet jelző fák régi egysége, amelyet fényképekről ismerek. Mondjam úgy, mesélték is, hogy a bánlaki uradalom már csak egy csonk. Aztán olvastam: a polgármester, gondolom hitbuzgóságból, odaadta a kastélyt az ortodox pópáknak. Erre megcsillant bennem a remény, mert, okoskodtam, ha ezt az istenfélő elöljáró megtette, akkor lennie kell még ott valaminek. Feltételezhetően csak van annyira „lelkiismeretes” az illető, hogy egy romokban heverő birodalommal nem meri meglepni az egyházat. Ha másért nem is, de vétkeit jóváteendő biztosan kitesz magáért. Az ájtatos szavazóbázis megőrzéséért, magához édesgetéséért, a hívők és hívek megnyeréséért – főként a helyhatósági választások előtt, után, mint „felkent” – úgyszintén áldoznia kell.

Gyanúmat tovább erősítette, hogy Paul Lambrino Hohenzollern, II. Károly román herceg fia is szemet vetett Bánlakra, s házzal együtt követeli vissza a telket, holott az övé sem volt soha (a kettő közül egyik sem). Szóval a meglepetésekben, „véletlenekben” bővelkedő történet eme fejezetében megérkeztünk cifra hazánkba.

A Bánlakra vezető „hullámzó” útra valójában úgy sodródtunk rá, hogy miután Dettán számba vettük mindazt, ami az öreg városkából megmaradt, és a frissítő erejű tavaszi felhőszakadást száraz bőrrel átvészeltük, leintettünk egy gyűrött Daciát. Röviden: stoppal. Így legalább hasznosan töltöttük el a Temesvárra tartó kurta motorvonat indulásáig rendelkezésünkre álló időt.

Igazából régóta készültem kimenni a hajdani temesvári pasa nyári, s Pán isten állandó szálláshelyére, Panloghra (azaz Pán földjére – a régi források szerint), de a nagyon korán kelő s keltő tömegközlekedési gépezet mindig kedvemet szegte. Most viszont már tudom, ez az ügy megér egy-két hajnali ébredést, át nem aludt, fehér éjszakát. Ha nem is a sokkoló bánlaki panoráma, de az utána következő, lemondást igénylő tényfeltárás mindenképp, a kutatómunka, amely bensőséges ismerőjévé, értőjévé tett a tudomány, az idegenforgalom, a nemzetegyesítés és országimázs-építés számára érdektelen vidéknek, ahol születtem, élek. És közelebb vitt azon gyakori helyzetek megtapasztalásához, amikor az ember afölött filozófál, miért nem csinál semmit, hogy aztán bambán, tompán, esetleg hátsó szándékkal kijelenthesse: azért nem, mert nem. Mert Isten mást vár el tőlünk. Passzív világmegváltást, tán.

Hogy és hogy nem, az ortodox ember még hisz a varázslatokban, hókuszpókuszokban, rontásokban és rontáslevételekben. Ám nem mindenikük, a tanultabbja nem, így a babonákban való vak hit csak egy álca már, amely mögé kényelmetlen szituációkban jól elbújhat az is, akinek vaj van a füle mögött. A valóság ugyanis egyfajta értékvesztettséget tükröz, az árvaság, a kitaszítottság nyomasztó, szívszorongató érzésének a gyakorlatban megmutatkozó gesztusait. A különféle mellbevágó helyzetek, létek, állapotok, amelyekkel a nyomozás során találkoztam, azokat a gyökértelen felkapaszkodókat juttatták eszembe, akik gyűlölték a családfájukat ápolgató arisztokratákat, és bármit képesek voltak elkövetni, csakhogy az általuk piszok kizsákmányolóknak nevezett személyek, nekik teret és szabad kezet adva, eltűnjenek a porondról. Igaz, az akkori, kvázi „hiteles” proletárok ateistáknak vallották magukat, a mostaniak lépésenként vetik a keresztet. Ezúton az efféle exisztenciák földi sikerének nyilvános titkához, a nyíltszívű s nyíltszíni lopás bizonyítékaihoz is hozzáfértem.

Bíz’ isten, ha lenne akaraterőm, időm és tehetségem, családregénnyé kerekíteném a Karátsonyiak több évszázadot átölelő históriáját.

Mert...

...kétség nem fér hozzá: az arisztokrácia közel ezer évig meghatározó szerepet játszott Magyarország történetében. Illusztris képviselőire néhányan ma is úgy tekintünk, mint nemzetünk eleire, erkölcsi kiválóságaira. Akik erről másként vélekednek, és csak gúnnyal, megvetéssel beszélnek a régi főurakról, azoknak vagy szégyenletesen hiányos a történelmi tudása, vagy úgy átmosták az agyát megregulázott, „átnevelt” proli tanítói, hogy nemzedékeknek kell emberi körülmények között felnőniük a méltányos igazságtételig. Addig a korig, amikor megadatik majd a tisztelet azon alkotóknak, akik a méltatást tetteikkel kiérdemelték.

Felelősségteljes feladatok előtt állunk tehát. Először is végleg meg kell szabadítanunk önmagunkat és a bennünket követő generációkat a kulákellenes hisztériától, amely a múlt század ötvenes éveiben hatalmasodott el a népeken, azokban a rossz emlékű esztendőkben, amikor a beszolgáltatások és az adók ellehetetlenítették a nagy kiterjedésű magángazdaságok fenntartását, a főrendiek mindennapjait. Amikor a slágergyártók „Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák, reszkessetek, mert feltámadt az elnyomott proletár” kezdetű nótákkal „szórakoztatták” a diákságot. Képtelen vagyok megérteni, miért dőlt be a pufajkás aktivistának a parasztember, az iparos és az értelmiségi. A rászedettek között szép számmal akadtak olyanok is, akik annyira komolyan vették a leckét, hogy csákánnyal, kalapáccsal mentek neki a grófi lakoknak, ily módon verték le a nemesi címert a főhomlokzatról és a kapukról.

Egy bizonyos Malmaricsné nevű „elnyomott” elvtárs, például, néhány AVH-s kíséretében rendre megjelent a Karátsonyiak pilisvörösvári otthonában, és apránként mindent begyűjtött a lakásból. A hősnőt még a padláson lelt üres tejeskanna is kiborította. „A büdös kulákjai, mások éheznek, ők meg tejben-vajban fürdenek…” – üvöltötte a nagy leleplezéskor. Azt hiszem, az ilyen helyzeteket nevezik abszurdnak, a főhősöket pedig beteg elméjűnek (buggyantnak). Tragikus azonban, mennyi szenvedést okozott egy-két ilyen agyalágyult figura.

A grófék végül értelmetlennek találták a küzdelmet, amelybe nem szándékoztak belerokkanni, s a pilisi földet, az állatokat meg a munkaeszközöket átadták a termelőszövetkezetnek, a vörösvári kúriát pedig lecserélték egy kis házra, majd, hogy legyen miből megélniük, segédmunkát vállaltak a budapesti gázgyárban. Az épületbe, ha úgy tetszik, a kastélyba egykori védencük költözött be rezzenéstelen arccal.

Az utolsó gróf, Karácsonyi-Keglevich Imre szegényen halt meg a hatvanas évek elején.

(a teljes írás a kolozsvári Művelődés című folyóiratban jelenik majd meg)

FILM