Szellemkastély (+ AR burebisztás, dekebalos, géta-dák, dákó-római, azaz transsylvan felfedezései, filmes kalandozásai)

Napilapban olvastam, hogy fél éven belül elkészülnek a temesvári Hunyadi-kastély felújításával. Hát ez csodálatos! – állapítottam meg színlelt, kínos boldogsággal, mert a meggondolatlanul papírra vetett sorok bizony kérdéseket vetettek fel bennem. Tudom ugyanis, hogy ebből a populista bejelentésből, hősiesnek, önfeláldozónak álcázott önkormányzati elhatározásból sem lesz soha emlékezetes, előítéleteket felforgató történelmi esemény, helyi szinten biztosan nem, hisz a munkálatokban részt vevő felek ezúttal sem fogják felülmúlni összes eddigi teljesítményüket.

Méghogy fél év alatt! Ez roppantul rövid idő, főként, ha figyelembe vesszük, hogy az illető ingatlant már vagy tíz éve foltozgatják, de a „nemzetközi fontosságú projektbe” beavatott kőművesek és egyéb szakemberek hatalmas szorgalmának nem igazán van látszatja. Cégek és érdekek csapnak össze feltartózhatatlanul a romok fölött, amióta csak figyelemmel követem a jelenséget, amióta a 19. századi „cölöpvár” konszolidálása szóba került. Vajon ez a kispályás hatalmi csatározás jelentené Temesvár jelenkori ostromát? Mert ha igen, az ütközetnek – mint mindig, úgy most is – mi, a védtelenek leszünk a legfőbb vesztesei.

Ennek ismeretében csodálkozom, hogy a sorozatos átverések, nyilvánvaló hazudozások ellenére még mindig akadnak olyan tanult, iskolázott lokálpatrióták, akik bedőlnek az említettel azonos fajsúlyú kósza híreknek, és még hálát is adnak az „úrnak” becses jótéteményeiért. Viszonyítási támpontként jegyzem meg: a művészeti múzeumot befogadó úgy nevezett Barokk Palotát is már harminc éve renoválják, de még a feladat felével sem készültek el a vállalkozók. Mi több, a két és fél esztendeje, tehát mondhatnók a tegnap átadott és használatba vett épületszárnyban is akkora szarvashibákat ejtett a csapat, hogy a megrendelő halaszthatatlannak és feltétlenül szükségesnek minősítette a rendellenességek korrigálását, következésképp a tatarozásnak, törés-zúzásnak bizonyos helyiségekben, termekben a napokban újból nekiláttak. Hiszem azt, hogy ez sem véletlen. Hisz minden beavatkozás, maszatolás pénzalapok lehívásával, elköltésével és eltüntetésével jár(hat) – ha jól belegondolunk.

A dicső középkori Magyarországhoz, a hajdani királyság fővárosához, a törökverő Hunyadihoz és a székely Dózsa Györgyhöz közvetlenül kötődő erődítmény-maradvány körüli huzavona mindenesetre fölöttébb kétségbeejtő. Egyfelől azért, mert ez az egyetlen ilyen jellegű, alapjaiban Anjou-kori temesvári objektum, másfelől pedig azért, mert csupán egy a hasonló sorsra jutott, juttatott rengeteg erdélyi, partiumi és bánsági példa közül. Jele annak, miként igyekeznek elöljáróink törvényesen, hathatós segítségünk igénybevételével tönkretenni mindazt, ami évszázados, évezredes itteni jelenlétünket bizonyítja. Hisz a cölöpökre emelt, több ízben is átépített, szétbombázott, leégett ingatlant mára olyan állapotba sikerült hozniuk, hogy a legcsekélyebb földmozgás is porrá, hamuvá teheti. Sőt elpusztíthatja azt az értékes hagyatékot is, amelyet a látogató, az érintett és érdeklődő kutató már régóta nem láthat. Azokat a régészeti leleteket, okmányokat és relikviákat, amelyeket a kastély falai között dossziékban és dobozokban tárolnak, és amelyek ha odavesznek, akkor múltunk már csak egy hajdani kőépületről készült archív fénykép marad (ha marad) a leendő, valószínűleg zajos csinnadrattával megnyitandó gipszkartonmúzeumban.

FILM