Szentségeink és a túloldal

Ilyen volt Ráckeve 2010. augusztus 20-án.

Ráckevéről jóformán semmit sem tudtam, de aztán pár óra leforgása alatt szinte mindent megtudtam róla. Teljes puritánságában tárult fel ugyanis előttem a hozzám hasonlókat összekötő s szétválasztó csinos hídja, majd az alföld őre, a szürke, dühöngő Duna, István királyunk törékeny főtéri szobra, a polgármesteri hivatal régi időket eszembe juttató mellékhelysége, a nemzeti ünneppel mit sem törődő horgászok hada, a frissen felavatott hajómalom, mellette a sörimádók látókörömbe bekérezkedő, bemerészkedő brigádja, s nem utolsó sorban földgolyónk boldog, vagy kevésbé boldog lakóinak színes forgataga. Rengeteg ünneplő nem volt, ám az is, aki tiszteletét tette a központi ceremónián e szent napon, csak jött-ment, nem is csodálom, hisz az államtitkár hosszan beszélt, átszellemülten ecsetelte a határon túliak nehéz helyzetét, no meg az anyaországiak irántuk táplált szeretetét. Következett a papság, mindenki a saját megszentelendő-megáldandó cipójával maga előtt. Csak a görögkeleti pópa hiányzott a tisztességes parádéról (talán neki nem jutott már a díszkötésű kenyérből), és én csodálkoztam, miként fordulhat elő ilyesmi egy rác városban. Na de mindegy, hisz a lanttal, kobozzal, gitárral és énekhanggal kísért irodalmi műsor helyére rakta bennem a dolgokat. Megmutatta, hogy ökumenizmus nélkül is képesek vagyunk jól érezni magunkat Isten színe előtt. És megmutatta azt is, mekkora kárpótlást jelenthet a régi barátokkal való találkozás, annak felismerése, hogy a chilei s a paraguay hagyományőrzőket az idén nem csak Jászberényben látták vendégül a mieink. Ó mily csodás volt újralátni élénk, vidám kavalkádjukat! De még ennél is csodálatosabb volt felfedezni Magyarországnak egy újabb szigetét, és ott ismeretlen családtagok körében elénekelni a himnuszt, életemben először rágurulni a kompra, derékszögbe törni néhány hömpölygő nagyhatalmú hullámot, és kilesni, hogy azért Ráckevén sincs kolbászból a kerítés. Hát nem furcsa? Ma már annak is örvendünk, ha más is lejtőre kerül, nem csak mi, a mi szűkebb közösségünk, ha más sem látja már a fától az erdőt, nem egyébért, hanem mert hirtelen hozott döntések alapján a fát meg az erdőt is kizárták az életteréből. Összegzésként mégis azt kell mondanom, hogy kellemes élményt jelentett jelen lennem ezen az elfeledett helyszínen, amely eufória a felszolgáló lánynak is köszönhető volt, hisz úgy tett, mintha semmit sem hallana a beszélgetésünkből, noha arcizmainak rengése, szemöldökének tánca egészen másról árulkodott. Le sem tagadhatta, milyen érzelmeket kavartunk fel benne, hisz velünk ült a pultnál, csak nem a mi oldalunkon.