Veszprémi kiszállás

Hosszú időutazás után Veszprémben szálltunk ki, s máris Marian Cosma jött velünk szembe. Marian Cosma emléke pattogott a járókelők ajkán, Marian Cosmáról nevezték el azt az utcát, amelyen betevő falatot kerestünk, Marian Cosmát énekelte meg a koldussá lett sarki neoreneszánsz dalnok, és az a tér is neki tisztelgett haptákban, ahol barangolásaink lezárásaképpen mindez tudatosult bennem.

De holtak nevét hiábavalóan ne vedjük a szánkra. Holtakból ne faragjunk szenzációt, se vezéranyagot a napilapba, se bálványt. Ám lehet itt másféleképpen két lábon járni? Még egyszer kérdem, megszámolta-e valaha bárki is, hányan lesznek naponta csetepaték, leszámolások, zavaros élettársi kapcsolatok áldozatai? Hányakat folytanak vízbe, hányakat vernek véresre, lőnek lukasra csak azért, mert nem engedelmeskednek. Kinek is? Márpedig aki fejet hajt, annak baja nem eshetik.

Én viszont a másik Veszprémre voltam kíváncsi. A régire, Gizella királyné városára, a humanistára, a katolikusra. A Cosma-mentes Veszprémre, anélkül, hogy bárkit is szándékosan meg akartam volna ezzel bántani. Én eme szent percek alatt az örök élők iránt mutattam érdeklődést, velük akartam együtt lenni, kéz a kézben sétálgatni, flörtölni, nem pedig az örök holtak sírjaira leborulni. Hisz nemzetünk ünnepelte ekkor nagyjait, az övéit, a sajátjait, azokat, akikből építkezhet, és égre emelt tekintettel, duzzadó kebellel dicsérheti őket, mint fényességet adó vezércsillagokat.

Mire az óvárosba fölcaplattunk, a dóm mellett már megterítettek, énekeseket és közönséget vártak estére a „pestis-szobor” köré. Igen, szóltam erre a köz nyelvén, én ezt kívánom látni, a boldog Veszprémet. A tudatlan Veszprémet. Az őrültségeket felejtő, muzsikáló, táncoló Veszprémet. A metál ladyt, akinek korsójából friss nedűt ihatsz, ha megszomjazol. A várfalak alól dédelgető tenyérként kinyúló krisztusi mészkőpályát, ahonnan öngyilkosjelölteket segíthetsz át az életbe, ha éppen arra jársz. A galériát, ahol – ó ne legyek már ennyire komisz! – újból és újból hőssé magasztalt ismerősökbe, földikbe botlasz. Munkácsyba, például. És a barátot, akinek...

Egyértelmű, azt hiszem: a szépet Isten teremtette. S a csúnyát is – hogy felismerhessük és értékeljük a méltóságosat. Következésképp kijelenthetem, Veszprémben nem katedrálisokban, útvesztőkben, kalodákban és szegénynegyedekben kellett keresgélnem az én Istenemet. Az én magasságos Istenem ott volt, jelen volt minden lépésemben, az összes hallgatásomban, a megfogalmazott igenekben, és az átfogalmazott tagadásokban. Két emberben, egy városban. A királynék és a hercegek városában.

A velük töltött – és a vele töltött – huszonnégy órám úgy pörgött le, hogy még csak kételyek sem támadtak bennem. Kételyek afelől, hogy eljön majd végre az a pillanat, amikor értékelni fogjuk a nagy-nagy csöndeket, majd az a perc és az a létforma is, amelyben már nem azért lesz szükséges imádkoznunk, hogy Nagyváradon magyar emberről nevezzék el a sportcsarnokot, az évente megkoszorúzandó köztéri plasztikát, az utcát, amelyen a mindennapi betevőt keressük, a nóta hősét, kit a hajléktalan éhségében megénekel, és a teret, ahol mindez lecsapódik bennem, hanem ezeknél magasztosabb, emberibb célokért.

A gyémántlelkű Veszprémben tehát akár megoldásokat is találhatsz. Persze mást is, ha fogékony és figyelmes vagy. De csak akkor, ha fogékony és figyelmes vagy.

Meglelheted a barátot, akinek egy szép napon még szerelmet is vallhatsz. A barátot, akinek átadhatod magad, és akit magadévá tehetsz.