n e m s z e r e t e m

Na ezt nem lájkolom.

Soha semmit annyira rosszul nem tudtam, mint ma azt, amit amúgy kikezdhetetlenül tudok. Álltam a hallgatóság előtt, szótlanul és csüggedten, és csak álltam, álltam bambán és álltam sután, álltam csukott szemmel és álltam nyitott szemmel, hol a jobb lábamon, hol a balon, és össze-vissza beszéltem, habogtam, hebegtem, keresgéltem a szavakat, a neveket és a címeket, de csak néha jutott eszembe ez-az. Pedig előtte napokig nem aludtam, nem ettem, tévét sem néztem, zenét sem hallgattam, csak gyakoroltam, ismételgettem, próbát tartottam, és főpróbát, szépen, csendesen, hisztik nélkül tanultam, mint egy kisiskolás, szövegkiemelővel húztam alá a lényeget, sőt, még a tükör elé is beálltam volna, ha lett volna kéznél tükör. 

De nem volt, én meg felsültem. 

Pedig még az improvizációval is megpróbálkoztam, de mindig csak ugyanaz az idézet jutott eszembe, ugyanazok a Mark-ok és Istvánok, ugyanazok a sémák, betűk, pontok, vesszők és kettős pontok, űrhajók és zöld szemű szörnyek. 

No meg ugyanaz az önkormányzati határozat. Damoklész kardja a fejem felett.

Pedig egyesek még a földre is leültek, bepiszkolták a nadrágjukat, csakhogy meghallgassanak. Tiszteletből, szolidaritásból, az ügy iránti elkötelezettségből. 

Ez van, ha célokért, nemes célokért küzd az ember. Például azért, hogy mindenkinek felálljon a szőr a hátán attól, amit mondani akarsz, illetve azért, valamint úgy, olyan elánnal, tehetséggel, odaadással, szemforgatón és választékosan, hogy utána megtapsoljanak, majd kijelentsék: na igen, ez tud, tényleg szépen beszél.

Önműködő hentesüzlet

Ez volt a címe a filmtörténet első sci-fijének, amit a Lumière-testvérek vittek vászonra találmányuk bemutatási évében, tehát még az 1800-as években. Az egyperces szkeccs központi figurája egy gonosz mészáros, akire az a szerep hárul, hogy beerőszakolja az ijedt sertést abba a darálóba, amelynek túlsó végén konyhakész hurkák, kolbászok és szalonnák jönnek a világra. 

A jelenkor történéseit figyelembe véve sajnos azt kell mondanunk, hogy a fivérek vidám jelenete ma ismét megállná (azaz megállja) a helyét a tudományos-fantasztikus filmek piacán.

MAMUSZ

Amikor a magam fajta ép elméjű reggel az asztalán találja a mamuszát, holott tisztán emlékszik, hogy nem oda tette, gyanakodni kezd. Előbb elszámol tízig, és ha ez megyen, akkor esetleg tovább számol, de ha ehhez éppen nincsen kedve, akkor benéz az ágya alá. Ha a pormacskákon kívül ott egyebet nem lát, keresztet vethet, és elkönyvelheti, hogy eszénél van még. Ha viszont elkezd képzelődni arról, hogy tulajdonképpen nem csak pormacskákat látott az ágya alatt, hanem mást is, akkor tudomásul veheti, hogy tornyosulni kezdenek a vihart hozó felhők a feje felett. Nos, egyetlen megoldás van ilyenkor: nem szabad hagyni, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ezt egy pszichológiai szakkönyvben olvastam, amit New Yorkban adott ki 2012-ben Whitesnake doktor, aki a kötet fülszövege szerint az egyik helyi magánegyetem jól fizettet professzora, s így saját pénzén jelenteti meg kutatásainak legújabb eredményeit. Ettől függetlenül és ettől elvonatkoztatva azt találtam a legjobbnak, ha személyesen meggyőződök a jól fizetett tudós igazáról, és felnézek a csillárra is. Úgy véltem, ha nem látok rajta angyalt, minden rendben van. Ezért hát fel is néztem rögvest. Angyalt ugyan nem láttam, de láttam a paplanomat, amint a csillár egyik vékony karjától kecsesen csüng lefelé, akár egy akasztott ember rózsaszínű pizsamában. Gyorsan a telefonom után kaptam, és felhívtam a lakótársnőmet. Felhívtam, mert nem hittem a szememnek, és segítséget kellett kérnem. Ő erre azt mondta, ne pánikoljak be, hisz a pasija szokta felrúgni a paplant a csillárra, miután hetekig nem látják egymást. Aha, adtam beleegyezésemet, mert ehhez már tényleg nem tudtam hozzászólni.

Anonim bagósok

Amióta sehol sem szabad bagózni, még ott sem, ahol szabad, minden bizonnyal megalakul majd az Anonim Bagósok Egyesülete, amelynek tagsága hetente egyszer-kétszer - de csakis a napi dózis elfogyasztása után - össze fog ülni valamelyik társasház alagsorában, a panel előtti padokon, kukákon, esetleg az elhagyott és elhagyatott kórházban, kocsmában, hogy a károsultak mindenikének alkalma legyen elmesélni dohányzása történetét, beleértve az elszenvedett és elkövetett tragédiákat, traumákat, tehát a pénztelenségtől a még nagyobb leszegényedésig vezető utat is. Előre sem sajnálom az ilyen jövőbeli brigádok vezetőjét, aki feltételezhetően közülük való lesz, és anonim, mert még a levegővételre sem lesz ideje.

Ha még azt is hozzávesszük, hogy van egy ország ezen a földön, ahol még az ablakon sem szabad kiereszteni a füstöt, nehogy a cigarettázó megmérgezze bűzével a szomszédot, el nem tudom képzelni, hány efféle szervezet, banda, osztag, kommandó, egység, kör és klikk fog megalakulni, s mennyibe fog kerülni ezek eltartása az államnak. Mert a civileket támogatni illik, kell, főként ha anonimok, azaz szerények, és főként ha leszokni akarnak (minisztériumi segítséggel, uniós támogatással).

Coelho

Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy úgy írok, mint Coelho. Paulo Coelho. Legalábbis akkor, amikor írok, és igazából írok, magamtól, átéléssel (egy kellemesen meleg tea után, lefekvés előtt).

Nos, én ezt nem is tagadom, előfordulhat, hogy úgy írok, mint ő, mert valószínűleg vannak közös vonásaink, és igen, akár írhatok úgy is, mint ő, jóllehet eddig még semmit sem olvastam tőle (most is Krúdyt lapozgatom), sőt, sokáig nem is tudtam, miként ejtik helyesen a nevét (számomra Cölhó volt, amíg ki nem derítettem, hogy eredetileg Koelhó, s mint Koelhó még tetszik is). Ha tehát helytállónak fogadom el az engem ért megtisztelő bókot, és miért ne fogadnám el?, akkor azt is tényként kell elkönyvelnem, hogy nem is szükséges tudnom Koelhóról túl sokat ahhoz, hogy úgy írjak, mint excellenciája. Elég, ha egyazon ponton és egyazon erővel érint meg a világ, de még inkább: elég, ha vele azonos módon élem meg ezeket az érintéseket, beleértve a mindennapos halált és feltámadást.

Persze sem azelőtt, sem azóta nem mondta nekem senki, hogy úgy írok, mint Paulo Coelho.

De megpróbálhatom.

Kérem, kísérjen el az Arany Bikáig

(...) És mennyi időre visszamenőleg? Csak tíz hónapja annak, hogy pénztelenül bolyong a kopár akácligeteken? Mert az térben annyira nem sok. Vagy öt éve, hét éve, hány éve? Tudja, szeretem a régi férfiarcképeket, amelyeknek hátoldalára finom úri kézzel van felfestve a monarchia története. Ugyan minek ahhoz tetemes vagyon, kiskastély, kúria és selyempapucs, hogy egyszer velem vacsorázzék egy nagy fa alatt a kis budai kocsmában? Az Arany Bikában. Nem is igazi ember, aki nem követ el bolondságokat az életében.

És gondoljon közben reám is, Sámuel. Én is nagyon szerencsétlen voltam eddig. Üldöztek, nem szerettek, nyomorult, boldogtalan teremtés voltam. De most boldog vagyok, mert maga, kedves fiam, megjött az álmaimból. Úgy jött, úgy érkezett, mint ahogyan az álmokban szokás. Ha reggelre meghalnék, akkor volnék a legboldogabb, mert ugyan mi történhetik már ezután velem az életben?... Azt követően, hogy ennyire okosan hallgat.

Az idők elrepülnek, és Ön sosem fog eljutni velem a pillangós tájakra, és sosem fog velem uzsonnázni.

Szereti Ön a kávét?

I am F

Tegnap közzétettem egy hírt az FB-oldalaimon arról, hogy a görög rendőrség elfogatóparancsot adott ki a hitelező és leminősítő politikusok ellen. Feltételezhetően sokan bólogattak erre világszerte. Nos, hogy összefügg-e ezzel a közös igenléssel, vagy sem, nem tudom, de ma sehogyan sem értem el önmagamat az említett becses page-eken, pedig elsősorban azért léptem volna be, hogy töröljem a témát. Olvasnivalónak ugyanis csapnivaló, s ráadásul még a színvonalamat is rontja. Pedig valószínűnek tartom, hogy többen is megosztották a cuccot, amiként az sem kizárt, hogy ők is kihívták maguk ellen a földi isteneket. Szóval hajrá, a cél jól körülhatárolt.

Pedig már-már javasolni készültem, hogy az ügy tisztázása érdekében mégis csak kivizsgálandó, mit tett az ipse annak érdekében, hogy a helyi Moody’s 3 milkára becsülte a munkásságát. Na de hát most ez is elmarad. Majd e-mailben. Vagy szóban. 

SAKK

Ön bizonyára ismét sakkozott, és a sakkban veszített. Ellenfele, egy borostás képű matróz-figura csíkos pólóban pont eme játék közben csapkodhatta jobb öklével az asztalt, a sör kiömlött, ettől uraságod megijedhetett, majd feladta. Mást nem tudok elképzelni, s másképpen nem tudom magamnak megmagyarázni, miért nem szólít már egy jó ideje nemes hölgynek (?). Azt azért nem állítom, hogy páratlan humorát elveszítette, s most már csak vicsorít rám folyton, ám azt sem, hogy vicceivel tart ébren, miközben a konyhában - egy két pacalpörkölt elkészítése közben és szünetében - bal kezének mutatóujjával csiklandoz.

Na ezt most nem fogom feltölteni a legnépszerűbb közösségi portálra, mert képes rá, hogy magára ismerjen.

Egyébként tisztában van vele, hány és hány úriembert kergettem el a közelemből Ön miatt, hős Cicabáró? És hány meg hány hölgy orrolt meg rám az utóbbi időben? Hát nem, úgy tűnik. Bár megértem, nehéz helyzetben van. Állandó készenléti nyugtalankodásaim miatt is. Főként: pláne.

(Blogbejegyzésnek elég ennyi is, ugye?)

Nincs több ránc!

És ez nem csupán egy olcsó kis lapszéli reklám. Egyszerűen azért nincs több ránc, mert levarrják rólunk.

A minap - padlón inneni és padlón túli állapotomban - végeztem egy kis kalkulust, és arra jutottam, hogy bizony nem tudom, miből és hogyan fogom kihúzni a hónap végéig. Mit végéig? Derekáig. Ráadásul ha még költözködnöm is kell majd, az lesz mindennek a teteje. Gondoltam, szólni fogok az angyalnak, Gábrielnek, hozza ki már most a karácsonyi jussomat, legyen miből hazamennem. 

Persze mi egyebek is juthattak volna erről eszembe, mint az egyetemista éveim, amikor kb. ugyanígy álltam anyagilag, pénzügyileg és reményileg, ám akkor legalább volt ösztöndíjam, és voltak körülöttem emberek, akikkel kölcsönösen és többféle módon értékeltük egymást. De eszembe jutottak munkás életem kezdetei is, amelyekről ugyanazt mondhatom csak el, amit korábban.  

Merjen bárki is ellentmondani nekem ebben: ha nem tartanám igazságtalannak és kegyetlennek a helyzetet, agyament lennék. Egy senki, egy nagy parazita. De inkább ne mondjon senki semmit, mert nem tagadom: rendkívül igazságtalannak tartom és érzem a helyzetet. Igazságtalannak és kegyetlennek. Főként, ha azt vágják a fejemhez, hogy gyerekről szó sem lehet, nincs rá pénz, az eltartásom pedig eléggé költséges, már ami az étkeztetésemet illeti (csak úgy mellékesen jegyzem meg, egyetlen hónap alatt majdnem tíz kilót adtam le az amúgy sem túl sokból). Márpedig megkérdezhetik a szomszédot, az izzót, a számítógépet, a tévét, hány át nem aludt éjszakát jelentett számomra ez az újabb üzlet, mennyi lemondást, mekkora áldozathozatalt, hány végiggürcölt órát, hónapot, amely idő alatt egyszer sem surrantam ki a konyhába, hogy telezabáljam magam. Mindezek után rossz fényt vet rám, ha utálom őket?

Ezért is szeretem az efféle ad-hoc bejegyzéseket, mert mindig őszinte vagyok bennük. 

(Annyit azonban eltitkoltam, hogy írtam a vincés nővéreknek. Mert ugye két lehetőségem van: vagy a nemlét a nemlétben, vagy a nemlét a rendben. Isten akaratából.)

Már megint

a padlón vagyok.

A KULCS

Életed egy kulcsba van belezárva, összenőtök, megbarátkoztok, mert együtt nevelkedtek. Vele születsz, vele halsz, benne élsz, mert ő lehel beléd életet. Vagy éppenséggel ő eszi meg az életedet. A kulcs hol a zsebedben hever, hol a táskádban, de tarthatod a csizmádban is, akaszthatod a füledbe, belefonhatod a hajkötegedbe, aládúcolhatod vele a nyelvedet, ám ha a szomszéd finomat főz, és az illat egy icipici kulcslukon át megkörnyékez, megérint, megcsiklandoz, akkor ő az orrod is. A kulcs a tesód, esetenként a nőd, esetenként a pasid. Van fogazata, amely lehet egyenletesebb, és ha ilyen, akkor a viselője biztosan kecses és szép lábú és hölgy, de ha recésebb, bibircsókosabb, illetve kajlább, mérget vehetsz rá, hogy a tulaja szőrös férfiból van. A kulcsot nem hagyhatod el, mindenüvé elkísér, persze feltétellel, egyetlen eggyel: csak abban az esetben, ha hűséges vagy hozzá, ápolod, jó helyen tartod. A jó hely lehet polc, szekrény, vitrin, szalmazsák, kávédaráló, rejtheted viszont az ágyad alá is, hogy veled legyen még a legkellemesebb pillanatokban is. Mert ő egy rész belőled, az oldalbordád, nem engedheted el - sem ha törik, sem ha szakad. Mert ha jő a férj, s ki kell eresztened a szeretődet, egyetlen egy megoldáshoz folyamodhatsz: a kulcsodhoz. Ő a bemenet a széfbe s ő a kimenet a vészhelyzetekből. Ő vezet ki a sötétségből és ő vezet el a világosságba. Fenntartód és sírásód, ha úgy akarja. Benne az erőd és a hited, ő a megváltód, ha belé vetett hittel éled meg a mindennapjaidat.

Ám én most itt állok egy kulcscsomóval a kezemben, itt, a kapu előtt, itten várok, és várok. Mert a luk foglalt, aranyszőke fej dudorodik ki belőle, s olyan képet vág, akár az őrangyal, aki elcsábíthatatlan és megszelídíthetetlen, meg sem moccan. Ám hogy mikor jő már az erő, hogy derekánál megszorongassa egy fogóval, aztán megszeretgesse, megcsavargassa, majd a nyílásból kihúzza, csupán idő kérdése. Nem egyéb. Nem drámai helyzet ez, de tragikus a mínuszokban. És mint mondottam, amíg a kulcsos ember ideér, addig vacognom muszáj a téli hidegben, és várnom, várnom, hogy beengedjen(ek).

NEM ÉS NEM

Ma nem eszünk virslit, ma nem eszünk tojást sem, ma nem fizetjük ki a villanyszámlát és kikapcsoljuk a jégszekrényt, ma hidegben fogunk fürdeni, nem eresztünk vizet a kádba s nem dobjuk bele a szappant a vécébe, mert ma nemmel köszönünk a szappannak és nemmel köszönünk a vécének. Ma nem vesszük fel a lakkcipőt és a régi kabátunkban megyünk be pofátlanul dolgozni, ma nem mondunk nemet a főnöknek, ma a felmondásunkat sem írjuk alá. Ma nem lapátoljuk el a havat, mert a havazásnak is nemet mondunk, mert a havazás sem egyéb, mint egy ellenünk elkövetett globális bűncselekmény. Ma nem hallgatunk zenét, ma tévét sem nézünk, ma nem nézzük meg a tévét és ma nem nézünk rá a rádióra. Ma nem zárjuk be magunk mögött az ajtót, mert drága a zár, drága a kilincs és drága az idő. Ma drága az életünk, de csak nekünk drága, senki másnak nem drága a mi életünk. Ma nem lépünk fel a facebookra, ma nem olvassuk el a leveleinket, ma nem vacsorázunk és nem vallunk szerelmet, ma nem csinálunk semmit. Ma nem tiltakozunk. Ma nem állunk sorba és nem menetelünk, ma nem mosolygunk rá a postáskisasszonyra, sem a postásra, ma nem mondunk igent, mert ma nemet mondunk mindenre. Ma nem egy olyan nap van, hogy bármit is bevegyünk, ma a lemondások, a siránkozások, a sötétség napja van. Ma nem nézegetünk képeket, ma nem lapozzuk fel a pornóújságokat, ma nem írunk naplót, így a pontot sem kell kitennünk a mondat végére

NEURÓZIS

Egy ideje már nem merek belenézni a postafiókomba, holott tudom, ez is az abnormalitás egyik megnyilvánulása. Csakhogy nem az én abnormalitásomé, elsősorban, hanem azé, akinek az ilyen-olyan fórumokon képviselnie kellene, de nem létezik, nem lát, nem hall és nem mozog, s azoké, akikhez fel nem, fogható egyedüllétemben kérdéseket intéztem írásban, mert élőben általában elérhetetlenek (számomra). Megkérdeztem például azt, mi az oka annak, hogy miután nagyon sok éve naponta bemegyek dolgozni, s naponta tisztességesen és lelkiismeretesen elvégzem a feladataimat (amiket általában saját magamnak állítok fel, jelölök ki), sőt, még haza is viszem a munkámat, mi több, most már én fizetek azért, hogy alkalmazott lehessek, osztályidegen rangom és címem elveszíthetőségének könnyű ígéreténél egyéb nem igazán jut nekem osztályrészül. 

Nos, válaszokat is kaptam. Ilyeneket: sorai kihatással lehetnek életének, karrierjének további alakulására (vigyázzon, mit beszél!), én nem vagyok illetékes a kérdésben, forduljon xy-hoz, én sem vagyok illetékes a kérdésben, forduljon yz-hez, én meg pláne, hogy nem vagyok illetékes a kérdésben, forduljon zx-hez, a helyzet egyáltalán nem rózsás, nincs megoldás. És ami a legjobban meghatott: vegye tudomásul, amit ír, az nyilvános. (Érdekes, hisz arra külön vigyáztam, hogy személyre szabott, névvel ellátott e-mail-címekre postázzam rövidke észrevételeimet, panaszaimat, segélyhívószámomat. Ennyit az átláthatóságról.) 

Megsúgom ezért önöknek, valójában titokban, a sok millió érintett háta mögött kívántam választ kapni kérdéseimre, kihasználva a nyitva hagyott kiskapuk adta lehetőségeket, megtréfálva az állampolgár jogait szavatoló alkotmányt és kijátszva a gyanús háttértevékenységeket ellenző törvényeket, mert úgy gondoltam, ha már minden engem érintő intézkedés a tudomásom nélkül rendeltetik el, akkor valószínűleg ügyem egy nagy misztérium, és mint ilyen, csakis kódolt szövegekben, ékírással és jelbeszéddel kérhetek tájékoztatást magamról, a jövőmről, és ugyanilyen rejtélyes módon kapok majd rájuk választ, akár a jósnőktől az ókori Görögországban.

Bizony mondom néktek, jobb volt a közérzetem a postagalambok idején, és úgy vélem, rettegéseimtől már csak akkor tudnék megszabadulni, ha felszámolnám a postafiókomat. Ha engedné a rendszer, meg is tenném.

SZíNHÁZ ÉS MOZI

Párizsban, Berlinben, Bécsben együttvéve sincs annyi “mozi”, mint az egyetlen, új szép, magyar Budapesten. (Mozinak a magyar nyelv budapesti géniusza a cinematographot, a mozgófényképes színházat nevezte el.) De Párizs és Bécs – s egy kicsit Berlin is – régi színházi városok, lakosai pedig e három városnak nem tegnapiak. Nagy dolog az, ha egy város lakosságának többsége generációkkal gyökeresedett be. Ezeket még hajlamukkal és műveltségükkel szemben is köti a hagyomány s a nagyváros parancsoló ritmusa. Párizsban kis polgári családok vannak, melyek bizonyos Molière-darabokat a világért el nem mulasztanának. Elmennek a Comédie-ba, unatkoznak, de elmennek újra és újra, mert az apák és nagyapák szintén így tettek. Budapestet gyönyörűséges, szédítő tempóban hódította meg a színház, de íme a színházat lefőzte a mozi. Sőt, ami Budapesten több: a mozi megremegteti a cabaret-kat, orfeumokat és zengerájokat. Budapest publikumát nem köti városi múlt, tradíció: ez a publikum őszinte publikum.

Amikor Párizsban az első mozgófényképes színházak megnyíltak, nemcsak a színházak jajdultak föl, de a színpadi írók is. Tíz év óta, sőt húsz év óta az orfeumok és music-hallok fenyegetik a párizsi színházakat. (A cabaret-knak már régen leáldozott a napjuk s csak az új kultúrhistória számára maradt meg magnak néhány. Ezek sem a régi cabaret-k többé, hanem irodalommal zománcozott zengerájok. Nem jobbak, de alacsonyabb szerepűek a budapestieknél, melyek legalább ösztökélik egy kis mérsékletre és ízlésre a világ leghírhedtebb orfeumait, a budapestieket.) Párizsban az orfeumok és music-hallok évi bevétele rohamosan nő. Színházak pedig nyílnak ugyan, de buknak is, s a színigazgatók szidják a publikumot. De nem egy eset volt, amikor a színházi direktor levonta a konzekvenciákat, s a színházából orfeumot csinált.

Egy bizonyos: Párizs, Berlin és Bécs publikuma is kezd olyan őszinte lenni, mint a budapesti. Megjön a bátorsága s már-már hangosan vallja, hogy a színházban – látni akar. Látni és nem hallani, nem gondolkozni, nem érezni vagy pláne megállapítani. Ugyanakkor, amikor Párizsban a könyvkereskedők hangos panaszra fakadtak, a színházi emberek is ezt cselekedték. Egyazon időben érkezett a könyv csődje és a drámai színpad csődje, ha szabad a panaszkodóknak hinnünk. De ördögöt szabad, se a könyv, se a dráma, se az irodalom, se a komoly színpad csődöt nem mondtak. Könyvet minden évben többet vesznek, dráma is több kell, jó könyv és jó dráma. Ibsent már a Réjane színházában is játsszák, s csak az tudja azt, hogy mit jelent ez, aki ismeri Párizst.

Hanem igenis igaz az, hogy a látványos helyek nagy evolúciója tisztázni fog egy nem tisztázott helyzetet. Eddig azok is jártak színházba, akik jóformán egy kedves félórát se kaphattak a színháztól. Hiába próbálta a színház a nívót le és újra le és még lejjebb szállítani. A nagyvárosi publikumnak egy nagy hányadához sohase tud leszállani a színház. Tehát ugye nem a színpad hanyatlásáról, de a színpad újjászületéséről van szó. Más kérdés, hogy fele a mai színházaknak vagy orfeum lesz, vagy megbukik. De egy sereg színház ismét színház lesz, mert megtisztul attól a publikumtól, melynek a színházra sohse volt komoly szüksége.
De mit fognak csinálni a színpadi írók, akik még talán jobban elsokasodtak, mint a színházak és színészek. Párizs adja meg erre is a választ, az örök példaadó Párizs. A színpadi írók általában jó kalmárok, s a jó kereskedő azt szállít, ami szükséglet. Párizsban ezután előkelő színpadi írók eszelik ki a mozik kedélyes vagy szomorú néma históriáit. S hogy teljes legyen a kibékülés, ezeket az irodalmi alkotásokat előkelő színészek fogják eljátszani a fényképező masina előtt.

Íme: a színház ismét színház lesz, ha fele meg is hal a színházaknak. A mozi pedig az orfeummal, music-hall-lel cirkusszal, zengerájjal tör elő diadalmasan. A nagyobb publikum mindig az övék lesz s nem a színházé. Mivel pedig az üzlet, a legelső írók és színészek fognak a mozinak dolgozni, a színházakat pedig a nagy írók és nagy színészek számára, talán kissé meg nem érdemelten, egy nagyszerű emberi gyöngeség fogja megtartani. Igen, a pénz a szintézise mindennek, de, de van egy babona a művészetről, a dicsőségről s az eszmei értékről. Okos írók és okos színészek ott fognak dolgozni, ahol több pénzt kapnak. A nemesebbek és ostobábbak azonban ezután is táplálják az irodalmat, a finnyásabb művészetet s [a]mennyiben volna köze akár a komoly színpadnak is az irodalomhoz - a komoly színpadot.
 

Ady Endre
Budapesti Napló, 1908. március 7.

A mozgókép metafizikája (részlet)

Én óriásnak és nagyszerűnek tartom azt a gondolatot, hogy akkor, amikor így végigmentem az Andrássy úton, egy mozgófényképes masinája levehetett volna, s ami benne szimplán érzékelhető valóság: a szín, a forma, a mozdulat, örökre megmaradt volna mint szín, forma és mozdulat, az a lény, aki mint jelenség igazán voltam: objektív dolog, konkrét igazság… Az az "ÉN", aki akkor az Andrássy úton sétált, nem szűnt meg és nem halt meg: a mozgófénykép levette őt, s száz meg száz év múlva, ami objektív valóság, tehát fizikai megjelenés: újjászületik unokáink szemében, ha lepörög előttük a szalag. Skatulyában eltehetjük magunkat és korunkat a jövendőnek: kihűlt csillag sugara gyanánt, amelynek képe századokon át röpül felénk az űrben, s mely a mi részünkre létezik, bár a valóságban már nincs… Ember, vigyázz! Nincs nyugalom, nincs feledés többé: végtelen jelentősége lehet ezentúl minden mozdulatnak, fejed félrefordításának, szemed rebbenésének, mert hiszen örökéletű lehet. Mi halunk csak meg, meggyötört öntudatunk, nyomorult énünk, de objektív lényünk tovább él, hogy kérlelhetetlen őszinteséggel tegyen tanúságot rólunk az idő végezetéig.

Karinthy Frigyes

ZÖLD SZAMÁR

Bortnyik: Zöld szamár

Ennek a színháznak az igazgatója a zöld szamár, ki zöld nyakbavető kendőt visel s valódi szamárfejet, valódi szamárfülekkel. Mikor megjelenik a színpadi lámpák fényében, a közönséget üdvözölve fölemeli két kezét, lenn pedig a zenekar, mely egy zongorából, egy dobból, egy rekedt kürtből s néhány jazz band-kellékből áll, tréfásan hősi tust zendít meg. A zöld szamár szerény. Megvan az a becsülhetetlen jó tulajdonsága, hogy nem ad semmiféle programot, nem beszél, ennél fogva okosnak is gondolhatjuk. Színigazgatóink között nem ő a legellenszenvesebb.

E kis színház mögött néhány fiatalember áll. Hangsúlyozzuk, hogy semmi közük a régóta levitézlett külföldi divatokhoz, futurizmushoz, expresszionizmushoz, dadaizmushoz. Az előbbi két irányhoz valóban nem húznak. De ami hajlandóságukat illeti, úgy látom, hogy mégis a dadaizmussal tartanak atyafiságot. Ők nem vállalják ezt a rokonságot. Mindössze egy szatirikus színházat akarnak megteremteni, hol tormát reszelhessenek a mai erkölcs, hit nélkül szűkölködő társadalom orra alá. De a dadaizmus nem épp ezt a szatírát műveli-e?

A dadaizmus egy fáradt, mindenből kiábrándult század művészi-művészietlen halandzsanyelve, mely fintorát fordítja minden és mindenki felé, a színház felé éppúgy, mint a közönség felé. Tudja, hogy nem gyűjtheti össze egységes, lelki, szellemi nézőpont jegyében a tömeget, mint a boldogabb görög vagy keresztény kor, ezért legalább apró villanásokkal, tótágast álló helyzetekkel, bárgyúságokkal, szemenszedett képtelenségekkel próbálja csigázni az elcsigázott idegrendszert s közben azon való keserűségében, hogy a világon semmi sincs rendben, tiltakozásul, elégedetlensége bizonyságául titokban - a zsebében - fügét mutat az uralkodó rendszer szólamainak. Ebben a magatartásában őszinte. Tréfáját nem szabad léhának vélnünk, mert alkotó fájdalomból fakad.

Akik ezt a színházat avatják, szintén hisznek, legalább hitetlenségükben s azokban az íróikban, kik ezt hirdetik. Ivan Goll két költeményét jelenetezik meg stílusosan úgy, hogy egy igéje sem vész el, szemünkbe szökken, ami fontos és jelentős. A költő lázasan, önmagával tusakodva keresi a közönségét, egy verset diktál, négy gépírókisasszony kopogja szavait s ismétli gépiesen egy-egy mondatfoszlányát, jelképes értelmet adva neki.

A másik darab szintén színpadra tett vers, Párizs egy hétköznapja, cikázó képek a gazdagok mulatozásáról, munkások gyötrelméről, a földalatti villamosról, autóelgázolásról, látszólag minden rendszer nélkül, de mégis oly módon, hogy végül a néző arra a döbbenetes tudatra ocsúdik, mennyire céltalan, reménytelen az a valami, amit ma életnek neveznek. Jean Cocteau komédiája egészen dadaista. Az Eiffel-torony tetején - miért és hogyan? - esküvőt tart egy szép pár, fölvonul a család, mohos, rettenetes alakjaival s az író undorában megtréfálja őket, de magát a színdarabot és hallgatóságát is. Szereplői csak mozognak, szerepüket két színész mondja szócsövön, a zene csúfondárosan shimmy-muzsikát, ismert operadallamokat, Chopin-gyászindulókat játszik, mintha lomtárba került műveltségünk végeladása lenne.

Friss kedvvel, sokszor eredetin hozták színre ezeket az apróságokat. A kiállítás, ha nem is pazar, de gazdag ötletekben, a színészek értik a szerző szándékát, a régi görög kar gúnyos szereplése megrázó. Hogy a vállalkozás fönnmarad-e, életképes lesz-e, az nyilván nem rajtuk múlik, inkább azon, hogy e sajátos, fejlődésre nemigen képes irodalom külföldi és itthoni képviselői tudnak-e majd megfelelő darabot szolgáltatni.

A zöld szamár helyesen bőgött. Semmi esetre sem olyan unalmas, mint a többi szürke szamár.

Kosztolányi Dezső

Nyugat, 1925/7.

A szőke titkár nem felelt arra a kérdésre, megkapja-e HERCZEG a NOBEL-DÍJat

A konzul viszont egészen mást remélt… 

 Herczeg liberális volt, mégis Horthyval bratyizott

A Magyar Tudományos Akadémia az elmúlt héten átiratot intézett a Svéd Királyi Akadémiához és az átiratban Herczeg Ferencet ajánlotta az idei irodalmi Nobel-díjra. Az Akadémiának ez az állásfoglalása kétségtelenül a magyar literatúra egyik legkiválóbb reprezentánsát hozta előtérbe, éppen ezért különös érdeklődéssel kísértük azokat az irodalmi vitákat, amelyek e hír nyomán támadtak.
Az Akadémia jelöltje körül támadt VITÁK legfőbb indító okául bizonyára az a körülmény szolgált, hogy ez az első eset, amikor magyar írót ajánlanak arra a díjra, amelyet ezideig a világ legismertebb irodalmi kitűnőségei nyertek el. A különböző viták anyagát nem utolsó sorban Herczeg Ferenc is, mert irodalmi munkássága és a Nobel-díj intenciói között vont párhuzam okozza. Herczeg bizonyos körök, az előkelő osztályok írója, akinek munkáin ez ki is érezhető, azok tehát azt mondják, hogy Herczeg nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a Nobel-díj alapítója annak idején kitűzött.
Miután ezek a viták hetek óta tartanak, elhatároztuk, hogy elmegyünk a Nobel-díjjal nemzeti vonatkozású, bár nem egészen illetékes pesti és svéd fórumhoz, a svéd konzulátushoz, ahol igen érdekes nyilatkozatokat kaptunk.
A svéd konzulátuson elmondják a Nobel-díj eredetét.
A Rákos utca 17. szám alatt, a Bayer-féle gyógyszer, és purgógyár első emeletén van a svéd konzulátus. Maga a főkonzul, Bayer-Krucsay Dezső dr., a Bayer-művek tulajdonosa. Munkatársunkat a konzulátusi titkár fogadja. Szimpatikus magas szőke fiatalember a titkár, Gustav Lundh-nak hívják. Kérdésünkre előzékenyen a következőket mondja el a Nobel-díj eddigi történetéből:
- Alfréd Nobel dr. dúsgazdag svéd gyáros 1806-ban harmincmillió svéd koronát hagyományozott arra a célra, hogy annak kamataiból évenként öt, egyenként százötvenezer svéd koronányi díjjal jutalmazzák meg a kémia, fizika, orvosi tudomány, irodalom és a békepropaganda egy-egy kiváló művelőjét. A svéd király 1901-ben hagyta jóvá a Nobel-díj tervezetét és a díjak azóta minden évben kiosztásra kerülnek.
A kémia és fizikai díjat a Svéd Tudományos Akadémia, az orvosi díjat a svéd orvosok legkiválóbbjaiból alakult Carolinska Instituid, a békedíjat a Norska Startinegt (norvég felsőház) ítéli oda a jelöltek egyikének. Az irodalmi díjat a Svenska Akadémia adja ki. Az akadémiát 1768-ban alapította III. Gusztáv svéd király, a Francia Tudományos Akadémia mintájára. Ismertebb tagjai: Selma Lagerlöf, az ismert írónő, Sven Hedin, akit szintén igen jól ismernek a magyarok, azután Werner Heidenstann, Narthan Söderblom, a svéd hercegérsek, Book tanár, az ismert svéd műkritikus és még többen, akiknek a neve most nem jut hirtelen eszembe.
- Mi az irodalmi Nobel-díj elnyerésének feltétele? – kérdezte munkatársunk.

- A Nobel-dijat bármely nemzetiségű író megkaphatja, akinek világirodalmi viszonylatban ismert neve van.
- Szükséges a Nobel-díj elnyeréséhez, hogy az író valamely irodalmi irányt kövessen?
- Nem, dehogy, kérem, fő az, hogy abszolút irodalmi legyen, amit ír és hogy ne csak hazájában legyen ismert, hanem írói márkája nemzetközi viszonylatban is elsőrangú legyen.
- Miért tartja a svéd konzulátus titkár valószínűnek, hogy Herczeg Ferenc kapja meg az idei Nobel-díjat?
- Ismerik Svédországban Herczeg Ferenc irodalmi működését?
- Igen, meglehetősen. A Gyurkovics lányokat 1917. szeptemberében adták először Stockholmban, de színre került még Riddaren av Igar címmel a Fekete lovas is. A Herczeg-regények közül is igen sok megjelent svéd nyelven. A fordítások legnagyobb része éppen a Ma Este stockholmi tudósítójától, Lefler Béla dr.-tól való, aki különben igen érdekes és értékes könyvben ismertette meg a svédekkel Magyarországot, és a magyar irodalmat. A magyar írók közül kit ismernek még a svédek?
- Én Jókai, Mikszáth, az újak közül Molnár Ferenc, Biró Lajos több svéd nyelven megjelent művét olvastam.
- Kérem titkár úr, Ön, aki elfogulatlan szemmel nézi a dolgokat, lehetségesnek tartja, hogy a magyar író, történetesen Herczeg Ferenc legyen a körülbelül hárommilliárd magyar koronát reprezentáló díj nyertese?
A SZŐKE TITKÁR nem felelt erre a kérdésre. Magyarázatképen arra hivatkozott, hogy CSUPÁN KERESKEDELMI KAPCSOLATOK FENNTARTÁSA ÉS FEJLESZTÉSRE KÜLDTÉK BUDAPESTRE, így nem is tarthatja magát illetékesnek a kérdésre felelni. Mint magánember nem tartja valószínűnek, hogy Herczeg Ferenc kapja meg a díjat. Azután elővette egy kis könyvecskét és felolvasta, hogy kik kapták meg eddig az irodalmi Nobel-díjat.
Akik már elnyerték a most mintegy három milliárd magyar koronát kitevő irodalmi díjat. A következő nevek: Sully Prudhomme, Th. Mommsen, B. Björnson, Mistral, Echegeray, H. Sienkiewicz, G. Carducci, R. Kypling, R. Enchen, Selma Lagerlöf, P. Heyse, M. Maeterlinck, G. Hauptmann, Rabindranath Tagore. Több nevet nem jegyezhettünk fel, mert a titkár úr noteszében csak 1913-ig voltak felsorolva a díjnyertesek nevei. Azóta többek közt Anatole France, Knut Hamsunk Yeats és most legutóbb a lengyel Raymond kapta meg a díjat.
A titkár úrral folytatott érdekes beszélgetésünk után szerencsénk volt magával a főkonzullal, Bayer-Krucsay Dezsővel is beszélgetni, aki igen joviális kinézésű úr. A következőket volt szíves elmondani a Nobel-díjjal és Herczeg Ferenccel kapcsolatosan:
- Őszintén, tiszta szívemből kívánom, hogy Herczeg Ferenc megkapja a díjat. A díj tudvalevően egészen szép summát tesz ki, körülbelül három milliárd magyar koronát. Miután úgy tudom, hogy Herczeg gazdag ember, aki erre a három milliárdra NINCS IGEN RÁSZORULVA, azt hiszem, hogy a díj elnyerése esetén JUTTAT MAJD ebből a szép összegből AZ AKADÉMIÁNAK IS.
A svéd főkonzul a svédek igazságos lelkületében bízik.
- Főkonzul úr véleménye szerint lehetséges, hogy Herczeg kapja meg az idei díjat?
- Hát kérem… a svéd nép nagyon igazságos lelkületű – válaszolta diplomatikusan a főkonzul. Majd hozzátette: a bíráló-bizottság bizonyára legjobb belátása szerint fog ítélkezni. Herczegnek mindenesetre kiváló képességein kívül az is előnyére szolgál, hogy SVÉDORSZÁGBAN NAGYON SZERETIK A MAGYAROKAT.
A főkonzul úr ezután azt bizonyítgatta munkatársunknak, hogy a magyar és a svéd nép között IGEN SOK A ROKONVONÁS.
- Például a JÓSZÍVŰSÉG. – mondta – azután a vendégszeretet, „meg azután például, hogy szeretnek flottan élni”. Sportban is ép úgy jeleskednek a svédek, mint a magyarok.
- Ismerik jól Herczeget Svédországban?
- Hogyne, hogyne. Több színdarabját és regényét lefordították svéd nyelvre. Közülük a Leffler Béla barátom fordított sokat. Látja, AZ tehetne valamit a Herczeg érdekében. Csinálhatna ott kint neki egy kis propagandát – fejezte be a főkonzul nyilatkozatát.

Új Idők, 1925.

A mozi-lepedőről

„Budapestet, illetve a fővárosunk valamennyi színházát most lefőzte a nagyváradi Szigligeti-színház; a színigazgató, Erdélyi Miklós, színészei ugyanis az elsők, akik már a mozi-lepedőn is láthatók.”
Magyar színészek a vásznon, Pesti Hírlap, 1911. december 31.

Aki még nem tudná:

tegnapi bejegyzésemet módosítanom kellett. Mert nem tetszett. Az történt, hogy miután ma belenéztem a naplómba, úgy véltem, nem is annyira rossz ez a világ, mint amennyire hisszük, csak egy kicsit utolérThetetlen. Vagy úgy is mondhatnám, néha gyorsabb vagyok saját magamnál, de főként az életemet befolyásoló változásoknál.
Mert miután megírtam utolsó soraimat, megfogalmaztam testamentumomat, elküldtem egészen friss, még ropogós szerelmes leveleimet, a helyzet óráról-órára lanyhulni kezdett, és az esti órákban elemzéseinkben már-már ott tartottunk, hogy a munkahelyek megszüntetésének idegtépő híre csak egy blöff volt. Ilyenkor persze gondolkodóba esik az ember, főleg az, aki már bele kezdte élni magát egy másik világba, s nem csupán pozícióba, állásba, hanem városba, országba, párba, testbe, lélekbe. Persze, hogy hidegzuhanyként éri, ha azt üzenik neki, nem muszáj elmennie, maradjon csak nyugodtan, sőt, még azt is felajánlják, hogy megmentheti saját magát. Önként és tiszta szívből átmenekítheti munkahelyét a jövőbe, ha befizet az alapba. S ha akarja.
Ilyenkor elsősorban a nehezen megszerzett barátok bizalma rendül meg benned. Hisz csakis arra a következtetésre juthatnak, hogy következetlen, megbízhatatlan, a kor kihívásaihoz alkalmazkodni nem tudó (szar) alak vagy.