n e m s z e r e t e m

Na ezt nem lájkolom.

Soha semmit annyira rosszul nem tudtam, mint ma azt, amit amúgy kikezdhetetlenül tudok. Álltam a hallgatóság előtt, szótlanul és csüggedten, és csak álltam, álltam bambán és álltam sután, álltam csukott szemmel és álltam nyitott szemmel, hol a jobb lábamon, hol a balon, és össze-vissza beszéltem, habogtam, hebegtem, keresgéltem a szavakat, a neveket és a címeket, de csak néha jutott eszembe ez-az. Pedig előtte napokig nem aludtam, nem ettem, tévét sem néztem, zenét sem hallgattam, csak gyakoroltam, ismételgettem, próbát tartottam, és főpróbát, szépen, csendesen, hisztik nélkül tanultam, mint egy kisiskolás, szövegkiemelővel húztam alá a lényeget, sőt, még a tükör elé is beálltam volna, ha lett volna kéznél tükör. 

De nem volt, én meg felsültem. 

Pedig még az improvizációval is megpróbálkoztam, de mindig csak ugyanaz az idézet jutott eszembe, ugyanazok a Mark-ok és Istvánok, ugyanazok a sémák, betűk, pontok, vesszők és kettős pontok, űrhajók és zöld szemű szörnyek. 

No meg ugyanaz az önkormányzati határozat. Damoklész kardja a fejem felett.

Pedig egyesek még a földre is leültek, bepiszkolták a nadrágjukat, csakhogy meghallgassanak. Tiszteletből, szolidaritásból, az ügy iránti elkötelezettségből. 

Ez van, ha célokért, nemes célokért küzd az ember. Például azért, hogy mindenkinek felálljon a szőr a hátán attól, amit mondani akarsz, illetve azért, valamint úgy, olyan elánnal, tehetséggel, odaadással, szemforgatón és választékosan, hogy utána megtapsoljanak, majd kijelentsék: na igen, ez tud, tényleg szépen beszél.