Coelho

Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy úgy írok, mint Coelho. Paulo Coelho. Legalábbis akkor, amikor írok, és igazából írok, magamtól, átéléssel (egy kellemesen meleg tea után, lefekvés előtt).

Nos, én ezt nem is tagadom, előfordulhat, hogy úgy írok, mint ő, mert valószínűleg vannak közös vonásaink, és igen, akár írhatok úgy is, mint ő, jóllehet eddig még semmit sem olvastam tőle (most is Krúdyt lapozgatom), sőt, sokáig nem is tudtam, miként ejtik helyesen a nevét (számomra Cölhó volt, amíg ki nem derítettem, hogy eredetileg Koelhó, s mint Koelhó még tetszik is). Ha tehát helytállónak fogadom el az engem ért megtisztelő bókot, és miért ne fogadnám el?, akkor azt is tényként kell elkönyvelnem, hogy nem is szükséges tudnom Koelhóról túl sokat ahhoz, hogy úgy írjak, mint excellenciája. Elég, ha egyazon ponton és egyazon erővel érint meg a világ, de még inkább: elég, ha vele azonos módon élem meg ezeket az érintéseket, beleértve a mindennapos halált és feltámadást.

Persze sem azelőtt, sem azóta nem mondta nekem senki, hogy úgy írok, mint Paulo Coelho.

De megpróbálhatom.