Nincs több ránc!

És ez nem csupán egy olcsó kis lapszéli reklám. Egyszerűen azért nincs több ránc, mert levarrják rólunk.

A minap - padlón inneni és padlón túli állapotomban - végeztem egy kis kalkulust, és arra jutottam, hogy bizony nem tudom, miből és hogyan fogom kihúzni a hónap végéig. Mit végéig? Derekáig. Ráadásul ha még költözködnöm is kell majd, az lesz mindennek a teteje. Gondoltam, szólni fogok az angyalnak, Gábrielnek, hozza ki már most a karácsonyi jussomat, legyen miből hazamennem. 

Persze mi egyebek is juthattak volna erről eszembe, mint az egyetemista éveim, amikor kb. ugyanígy álltam anyagilag, pénzügyileg és reményileg, ám akkor legalább volt ösztöndíjam, és voltak körülöttem emberek, akikkel kölcsönösen és többféle módon értékeltük egymást. De eszembe jutottak munkás életem kezdetei is, amelyekről ugyanazt mondhatom csak el, amit korábban.  

Merjen bárki is ellentmondani nekem ebben: ha nem tartanám igazságtalannak és kegyetlennek a helyzetet, agyament lennék. Egy senki, egy nagy parazita. De inkább ne mondjon senki semmit, mert nem tagadom: rendkívül igazságtalannak tartom és érzem a helyzetet. Igazságtalannak és kegyetlennek. Főként, ha azt vágják a fejemhez, hogy gyerekről szó sem lehet, nincs rá pénz, az eltartásom pedig eléggé költséges, már ami az étkeztetésemet illeti (csak úgy mellékesen jegyzem meg, egyetlen hónap alatt majdnem tíz kilót adtam le az amúgy sem túl sokból). Márpedig megkérdezhetik a szomszédot, az izzót, a számítógépet, a tévét, hány át nem aludt éjszakát jelentett számomra ez az újabb üzlet, mennyi lemondást, mekkora áldozathozatalt, hány végiggürcölt órát, hónapot, amely idő alatt egyszer sem surrantam ki a konyhába, hogy telezabáljam magam. Mindezek után rossz fényt vet rám, ha utálom őket?

Ezért is szeretem az efféle ad-hoc bejegyzéseket, mert mindig őszinte vagyok bennük. 

(Annyit azonban eltitkoltam, hogy írtam a vincés nővéreknek. Mert ugye két lehetőségem van: vagy a nemlét a nemlétben, vagy a nemlét a rendben. Isten akaratából.)