Ez a mi címünk

Fatábla fogadott, célkitűzés, többéves terv:

"EZ A KÖZSÉG MEZŐGAZDASÁGI KÖZPONT LESZ, 

A LAKOSSÁG LELKES SEGíTSÉGÉVEL FOG KIÉPÜLNI."

Mert itt minden falu tele van piros feliratokkal, mintha nem is az erdőben lennének. Az 1950-es években ugyanezekre a táblákra még ez volt felpingálva: 

"Itt kulák lakik, osztályellenség!"

El is vitték, akinek nem tetszett, hiába értett a földhöz, hiába volt aranykalászos gazda, Hangya-szövetkezetes, elvitték a szakértelmével együtt a munkatelepre, a fiaik meg járhattak pufajkában és gürizhettek naphosszat, szégyellhették magukat, hogy nekik nem jár katonazubony. 

A vidék ma is gazdátlannak látszik, de mivel nem voltam a keresztelőjén, bűnt sem érzek emiatt. Olybá tűnik, mint a félig felszedett sín az erdőben, amelyről már nem tudod, hová akart vezetni, miféle állomásra, melyik faluba, városba, mert ráümlött a törmelék-szikla, benőtte a giz-gaz. Még a moha sem mutatta, merre van észak, mintha nem is számítana, mintha sem észak, sem dél nem létezne. 

Pedig a tanár állítja: "Én nem azt tanítom az iskolában, hogy a tudomány tegnap reggel mit fedezett fel, mert amit ma feltalálnak, az holnap reggelre megváltozik, hanem azt, hogy a diákjaim tuggyanak eligazodni. A cserkészt sem csak arra oktatnám, hogy ez bükkfa, ez cser, ez meg juhar, arra meg nem, hogy a moha az északi oldalon nő. Ha így tennék, megállhatnánk mindenik fánál, mert csak azt ismernék fel, melyik bükk, melyik juhar, azt már nem, merre van észak, merre dél.  

Elég nagy község ez az erdő közepén, patakmeder zúg át rajta csendesen, mint a régi időkben, amikor még volt víz.