Playboy-történelem

RÉGEN ROSSZ, HA EGY NÉP CSAK AZ ÜNNEPEIRE, A LÁTVÁNYOSSÁGOKRA BÜSZKE, MERT A HÉTKÖZNAPJAIRA NEM LEHET.

Ilyen helyzetben előbb-utóbb újból rászokik a képek imádatára, akár úgy, hogy a régi rámákba újakat rajzol.

Ismertem egy embert, akinek fogalma sem volt a távolabbi őseiről, mígnem egyszer be nem tért a házába a városi rokon, aki hosszasan elmesélte, milyen nemes-nevezetes elődeik is voltak. Ettől a perctől kezdve a jámbor parasztnak megváltozott az élete. Nyugtalanság fogta el, mintha kiragadták volna a kincses testamentumokból: izgága lett, kötekedő, szilaj, tűzön-vizen át keresni kezdte őseinek kivételes jogát. 

Mégsem hibáztathatjuk, mert a félműveltség, a féltudás megbolondítja a derék népeket. Ha viszont az ellenpólusból közelítjük meg a kérdést, akkor azt kell mondanunk: azért nem áshatjuk, boronálhatjuk el a jelenséget, mert a teljesebb tudáshoz csakis a féltudáson át juthatunk. Márpedig a jóravaló, sokféle tálentumos népességeknek meg kell békélniük egyszer, és nem csak átmenetileg; ráadásul ha nem így, akkor hogyan?

Az alapproblémát tehát más okozza.

A tömeg szemét az ünnepi görögtüzek máig elvakítják. Európa délketeli részeiről még mindig sugárzik a bizantinizmus túldíszített, eltunyító fényű kupolája, az enyém csak az, amit ellophatok szelleme, bocsánatos világa. De vigyázhatja-e őszintén és jól a közösség tulajdonát az, akinek sosem volt saját birtoka, hogy legalább azt megbecsülje? A lelenc is a végletekben él, másképpen nem tud: vagy gyűlöli a sosem látott szüleit, vagy eszményíti őket.