Egy pók most leszállt

Asszonta:

vendégmunkás vagyok a szobádban. 

Ide lettem bezárva,

már csak unalomból,

unatkozásból beszélek. 

Pedig beszélni kell, beszélni a sátán ellen,

sáncot ásni neki a szavakkal.

Időhiány miatt van ez az egész,

időhiány miatt hívunk így mindenkit.

Sátánnak. Hívjuk!

Félek, 

hogy olyan leszek én is,

mint ez a szegény a szomszédból:

tétova tollatlan tatu, egy tébolyult

szőrtelen arcú temetetlen,

kinek a pofája folyton gőzölög,

mintha mindig tél lenne. 

A lehelete jeges, rossz,

tán még gonosz is, pfú,

nem bocsátok meg neki.

Ugye hogy van valahol a hegyekben egy érszté klásszé diliház, amék olyan, mint egy príma klinika, ól, inkluszív, egy téli-nyári kvaterkázó elmeosztály? Fúl.

Már csak a jobb diliház fog kelleni,

az idegüdülő a szimpi dokival,

nem is a szabadság, a szebb, a jobb,

nem is az erről való közvélemény.

Odaszövöm majd a terveimet

a másik sarokba,

mint ez a póuk,

amely odafönnről leszállt.

Ez lesz a végső célom.

Odafönn.