Ezek az írók

Bárhová is mennék, menekülnék, bármibe zárkóznék, bújnék, hasítanék is be, mindig mellettem lesznek, mindig tudni fogok róluk mindent, mindig látni fogom, fájlalni fogom a rajongásukat, kitapasztalni karomon az elszántságukat, tenyerükkel a lapockámon, a lépcsőlejárónál, féllábbal a járófelület alatt, mint a halálközeliek, mindig érezni fogom, mennyire rövidek a valamiféle életre fordított perceik, hogy mennyire maguknak élnek, akkor is, ha nyitott könyveket hagynak maguk után. Vendégkönyveket. Emlékkönyveket. És parfümöt. És hiába fogják folyton fordítva befűzni a cipőjüket, mert előttem akkor sem lesznek titkaik, mert engem mindig megszeretnek, előtten kitárulkoznak, nekem a tudomásomra hozzák, ideig-óráig biztosan.

Annyira jó bekerülni a lapjaik közzé, annyira jó sornak lenni, szavaknak, pontoknak, zárójeleknek, amelyek nem múlnak el soha, mert valahol megőrződnek, mondjuk, egy fiókban, egy regiszterben, stílszerűen egy kartotékon. Annyira jó ilyenkor is eltitkolni előlük, hogy ismét fordítva fűzték be a cipőjüket, és ismét elaludtak, és hogy mennyire idegesítő ez a soha semmi nem lehet annyira sürgős, hogy napirendre kerüljön, ezek a majdok, ezek a majdnemek, ezek a haladékok, ezek a meghosszabbított nyitvatartások, ezek az örvénylő nyolcvan esztendők, jaj, de szörnyűek.