Egy nő monodrámája

Árva Bethlen Kata kiállása erkölcsi mérce a mai ember számára

Kocsis István monodrámája a Reformáció Éve keretében érkezett Gyulára

Árva Bethlen Kata a magyar történelem egyik legizgalmasabb nőalakja, aki a vallási elkötelezettség és a magánélet között vergődve jutott el imádott istenéhez. Erről az útkeresésről szól megrázó erővel Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámája, amelyet május 27-én a gyulai református templomban néztük meg sokadmagunkkal.

Kocsis István drámáját 2006-ban mutatták be Budapesten Kökényessy Ágnes főszereplésével, Pozsgai Zsolt rendezésében. Az előadást azóta töretlen sikerrel játsszák fővárosi és vidéki színházakban, jelképértékű terekben. A Reformáció Éve Emlékbizottság támogatásával a mű vándorútra kelt, szimbolikusan Vizsolyból indult, és idén május 27-én Gyulára is megérkezett.

Az 1975-ben írott darab a megrendíthetetlen hitű és erkölcsű, tragikus életutat bejárt áldozatkész asszony története. Azé a nőé, akinek édesapja Bethlen Sámuel gróf volt, rokona pedig Bethlen Miklós kancellár, önéletrajzíró. A Habsburg uralkodóház sunyi taktikái miatt azonban Kata, aki református közegben nőtt fel, már nagyon fiatalon politikai csapdába kényszerül: 17 évesen kell férjhez mennie édesanyja mostohatestvéréhez, a katolikus Haller Lászlóhoz. A cél az lett volna, hogy az abszolutista osztrák dinasztia íly módon is megakadályozza Erdélyben az újító szellemű rebellis egyház térnyerését. A szándékot törvény is alátámasztotta: a családfő halála után a gyermekeket el kellett venni anyjuktól, hogy ne nevelkedhessenek protestáns hitben.

Ez történt Katával is. Haller László korai eltávozása után Pál fiát és Borbála leányát elszakították tőle. Második házassága sem sikerült jobban. Teleki József grófnak tíz gyermeket szült, de mind a tízet gyors egymásutánban elveszítette, s 32 évesen újra megözvegyült. Ezért nevezte el magát Árvának.

A tragédiasorozat után visszavonult, és az Olt megyei Hévízen élt. Innen folytatta harcát rokonai ellen, és ugyaninnen verte vissza a Bécsből irányított jezsuita papok támadásait. Lelkiismereti szabadságáért, református hitéért megalkuvás nélkül küzdött, sziklaszilárdan hitt Istenben. Támogatta az erdélyi református iskolákat és egyházközségeket, könyveket gyűjtött, Védelmező erős pais címmel kiadta imádságait, és udvarába hívta Hollandiából Bod Péter tudós prédikátort, akinek munkásságát szintén bőkezűen segítette. Mindemellett hozzáértő gazdaasszonyként is megállta helyét: pártolta és fejlesztette az ipart, elsajátította az orvoslás tudományát, majd sokaknak példát mutatva személyválogatás nélkül gyógyította a betegeket.

Árva Bethlen Kata 1759-ben Fogarason hunyt el, sírkövét a helyi református templomban őrzik. A monodráma alapjául szolgáló kiterjedt levelezését 1922-ben Szádeczky-Kardoss Lajos jelentette meg.

A megtántoríthatatlan, mégis érzéki nőt Kökényessy Ágnes közel másfél órán át közvetíti publikumának. Nehéz feladatában csupán partnerére, Incze Mátéra támaszkodhat, aki a Faragott Kőrisszobor megjelenítőjeként az első perctől az utolsóig szótlanul, ám sokatmondón ad súlyt a produkciónak, nyomatékosítja a főszereplő jelentőségét.

A szerző, Kocsis István Szatmár megyében, Ombozon született 1940-ben, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1965-ben diplomázott. Ezt követően újságíróként tevékenykedett romániai folyóiratok szerkesztőségében. Magyarországra 1984-ben települt át. Dramaturgja volt a Népszínháznak, de dolgozott a Magyar Televíziónál is. Átütő erejű, s közkedvelt drámái közül az Árva Bethlen Kata az ötödik a sorban. Ebben egy olyan erkölcsi magatartást helyez előtérbe, amelynek időszerűsége napjainkban is érvényes.

Tovább... (szép galériával)

Privát nacionalizmusok

Az országban ma bezártak és szétbontottak egy kiállítást, mert a személyről, akinek a tárlat felvázolta az életművét, kiderült, hogy előbb nyilas, majd ÁVH-s szolga volt.* Ez az ember, író, újságíró úgy élte le az életét, hogy állandóan meg akart felelni a rendszer kivételes elvárásainak, kereste ennek lehetőségét, ám sosem érezte ettől rosszul magát. Emberek haltak meg miatta, mellette, de őt nem érdekelte, egy pillanatig sem furdalta a lelkiismeret.

Vasárnap meglátogattam a Képzelt közösségek, magánképzetek című budapesti tárlatot. Szándékosan nem azt írtam, hogy megtekintettem, mert sajnos nem ez történt. Az első teremben olvasottak és hallottak annyira felkavartak, hogy muszáj volt elhagynom a vetítővásznon kifigurázott dualista monarchia utolsó éveihez is millió szállal kötődő intézményt. Egy olyan helyszínről van szó, nem is mellesleg, amelynek visszatérő vendége vagyok: nem könnyen, de mindeddig sikerült elkápráztatniuk rendezvényeikkel, vállalkozásaikkal.

A privát nacionalizmust ellenben képtelennek bizonyultam végignézni, és nem azért, mert esztétikailag csúf. Ennél sokkal rosszabbnak találtam, intellektuális, érzelmi-erkölcsi síkon gázolt belém, csinált ki, szédített meg, pedig nincsenek szélsőséges politikai nézeteim. Úgy jöttem, menekültem ki onnan, hogy egy jogállamban bizony be kéne tiltani az ilyenszerű elmefitogtatást, globalista megnyilvánulást. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik a koncepció kidolgozásában és a terv megvalósításban részt vettek, ám KissPál Szabolcs filmjének kapcsán elsőként az fogalmazódott meg bennem, hogy bizony a javából kelti ellenünk, önmagunk ellen a gyűlöletet. Egy pillanatig sem volt az a benyomásom, hogy a produkció a másik oldal, az ellenség, a nemzetállamot és a nemzeti eszmét lejáratni kívánó bagázs rólunk alkotott képzeteit, hiedelmeit, szándékos ferdítéseit vitte filmkockára. Sajnálom, de két nézővel össze is vesztem, mert zavart, idegesített, bosszantott, hogy végigröhögték az egészet. Ők jól szórakoztak, állítólag (vagy tán színjátékból?), én nem. Melléfogás volt a részemről. 

Szeretném, ha megértenék, a transzszilván társadalom sokszínűsége ellenére nem csak díszmagyarok, magyarnak öltözött idegenek, külföldiek élnek, éltek Erdélyben, hanem valódi magyarok is, felmenőik, utódaik által is igazolt magyarok, akiket az efféle tálalás téves válaszlépésekre, reakciókra ösztönözhet. Fogadják el Önök azt is, hogy Kós Károly nem az erdélyi szász és nem az erdélyi román, hanem a magyar népi műveltség formakincsét hasznosította, gazdagította, mentette, s amíg élt, Erdély önrendelkezéséért küzdött, nem kedvtelésből, hanem megfontoltan, szükségből. Kifigurázása igazán rossz jellemre vall(ana). 

Ha valamit (vagy mindent) félreértettem, az abból adódhat, hogy nem kaptam hozzá magyarázatot.** 

*  kérdés, helyénvaló volt-e az intézmény vezetőségének lépése, miután elkövették azt a hibát, hogy nem néztek utána, kinek a tiszteletére építik fel a kiállítást, kit magasztalnak, dicsőítenek

** másnap, odahaza mégis úgy döntöttem, nem is én, hanem inkább azok értelmezték rosszul a bemutatott alkotásokat, relikviákat, akik végigkacagták az állatkertes-Egyesköves-Trianonos-fehérlovas jeleneteket***

*** késő bánatnak szokták ezt nevezni