Privát nacionalizmusok

Az országban ma bezártak és szétbontottak egy kiállítást, mert a személyről, akinek a tárlat felvázolta az életművét, kiderült, hogy előbb nyilas, majd ÁVH-s szolga volt.* Ez az ember, író, újságíró úgy élte le az életét, hogy állandóan meg akart felelni a rendszer kivételes elvárásainak, kereste ennek lehetőségét, ám sosem érezte ettől rosszul magát. Emberek haltak meg miatta, mellette, de őt nem érdekelte, egy pillanatig sem furdalta a lelkiismeret.

Vasárnap meglátogattam a Képzelt közösségek, magánképzetek című budapesti tárlatot. Szándékosan nem azt írtam, hogy megtekintettem, mert sajnos nem ez történt. Az első teremben olvasottak és hallottak annyira felkavartak, hogy muszáj volt elhagynom a vetítővásznon kifigurázott dualista monarchia utolsó éveihez is millió szállal kötődő intézményt. Egy olyan helyszínről van szó, nem is mellesleg, amelynek visszatérő vendége vagyok: nem könnyen, de mindeddig sikerült elkápráztatniuk rendezvényeikkel, vállalkozásaikkal.

A privát nacionalizmust ellenben képtelennek bizonyultam végignézni, és nem azért, mert esztétikailag csúf. Ennél sokkal rosszabbnak találtam, intellektuális, érzelmi-erkölcsi síkon gázolt belém, csinált ki, szédített meg, pedig nincsenek szélsőséges politikai nézeteim. Úgy jöttem, menekültem ki onnan, hogy egy jogállamban bizony be kéne tiltani az ilyenszerű elmefitogtatást, globalista megnyilvánulást. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik a koncepció kidolgozásában és a terv megvalósításban részt vettek, ám KissPál Szabolcs filmjének kapcsán elsőként az fogalmazódott meg bennem, hogy bizony a javából kelti ellenünk, önmagunk ellen a gyűlöletet. Egy pillanatig sem volt az a benyomásom, hogy a produkció a másik oldal, az ellenség, a nemzetállamot és a nemzeti eszmét lejáratni kívánó bagázs rólunk alkotott képzeteit, hiedelmeit, szándékos ferdítéseit vitte filmkockára. Sajnálom, de két nézővel össze is vesztem, mert zavart, idegesített, bosszantott, hogy végigröhögték az egészet. Ők jól szórakoztak, állítólag (vagy tán színjátékból?), én nem. Melléfogás volt a részemről. 

Szeretném, ha megértenék, a transzszilván társadalom sokszínűsége ellenére nem csak díszmagyarok, magyarnak öltözött idegenek, külföldiek élnek, éltek Erdélyben, hanem valódi magyarok is, felmenőik, utódaik által is igazolt magyarok, akiket az efféle tálalás téves válaszlépésekre, reakciókra ösztönözhet. Fogadják el Önök azt is, hogy Kós Károly nem az erdélyi szász és nem az erdélyi román, hanem a magyar népi műveltség formakincsét hasznosította, gazdagította, mentette, s amíg élt, Erdély önrendelkezéséért küzdött, nem kedvtelésből, hanem megfontoltan, szükségből. Kifigurázása igazán rossz jellemre vall(ana). 

Ha valamit (vagy mindent) félreértettem, az abból adódhat, hogy nem kaptam hozzá magyarázatot.** 

*  kérdés, helyénvaló volt-e az intézmény vezetőségének lépése, miután elkövették azt a hibát, hogy nem néztek utána, kinek a tiszteletére építik fel a kiállítást, kit magasztalnak, dicsőítenek

** másnap, odahaza mégis úgy döntöttem, nem is én, hanem inkább azok értelmezték rosszul a bemutatott alkotásokat, relikviákat, akik végigkacagták az állatkertes-Egyesköves-Trianonos-fehérlovas jeleneteket***

*** késő bánatnak szokták ezt nevezni