A kereszt nevében

Riportunk helyszíne, a Szent Kereszt kolostor a romániai Váradhegyalja felé vezető Alsó Körösoldali úton (ma Făcliei utca) található, negyven percnyi járásra a városközponttól. Jóllehet a rendház domboldalra felkúszó területe egykoron a váradi vincés nővéreké volt, a teleknek most 65 ortodox apáca a gazdája.

A bejárat előtt fiatal szerzetessel futottunk össze. Épp taxit akart hívni a kapu fölött lengedező hatalmas román trikolór által beárnyékolt utcai telefonról. A bokáig érő fekete csuhát viselő férfi bizonyára távolabbi vidékről érkezett Váradra, hisz a segítségünk nélkül nem lelte volna meg időben a pályaudvart.

Néhány éve még nyoma sem volt az ortodox egyháznak arrafelé. Az ingatlan építése 1992-ben kezdődött el Mina Bădilă főnökasszony kezdeményezésére. Akkoriban Vasile Coman volt a váradi görögkeleti püspök. Előbb csak három apáca lakott az egyre terjeszkedő kolostorban, ma már hatvanöt. A létszámot két pópa és egy diakónus növeli, nélkülük ugyanis a szerzetesház nem lenne az, aminek lennie kell.

Mindezekről a rendkívül alázatos, előzékeny és kedves zárdafőnöknő utasítására az apácák egyike tájékoztatott. A fiatal nővér egyébként román-francia szakos tanár, és – szavaival élve – hosszú utat tett meg Váradig. Minden bizonnyal Moldva valamely eldugott szegletéből indult, akár társainak zöme, ott zajlik ugyanis a nagy toborzás.

Tovább...

24, 25, 26

Segítők, önkéntesek és fizetettek. Mindenki dolgozik ilyenkor, állítólag a többiekért, az emberiségért, a békéért. Sokan, hirtelen, és ezek mind keresztények. De csak ilyenkor. 

Nem hiszek nekik.

Van ez a három nap, amit gyűjtőnéven karácsonynak nevezünk, három pihenőnap, szabadságnap, ami szinte kötelez arra, hogy írj egy blogbejegyzést. Mert milyen az, hogy hazautazol, de nem adsz hírt magadról, inkább hallgatsz, nem posztolod ki, hogy éppen hol vagy, mit csinálsz, és ha elindulsz a templom felé, nem hálaadó imák jutnak az eszedbe, hanem csak az szúr szemet a sarki keresztnél, hogy újabb szobrot állítottak valakinek, akit nem ismersz, mert nem is ismerhetsz, sosem járt itt. És ha kinézel az ablakon, azt látod, hogy a bejáratod előtt négyen ugrálnak és dobolnak őrülten egy ötödik körül, aki a kecskét alakítja, ezért csattog is, pattog is, zajong is. Hej. 

Most már azt sem hiszed el, hogy bent laksz a városban, emberek között. 

A tévében Krisna-tudatú fiatalok keresztényt alakítanak, etetik a csöveseket. Mellettük szerény máltai lovagok melegítik a gulyáságyút. És egymást. Valaki nagyot köp a képernyőre, az operatőr hoppon van, ő dolgozik, és mint egy valódi hős, megörökíti a nyálat a gépen. Nem érted, ha a világnak tényleg ez a menete, akkor a lelki táplálék miért nem kerül előtérbe. 

Ma megengedhetted magadnak, sétáltál is, lassan. Hiába, különleges ez a három nap. Máskor is ki szoktál menni a fák alá levegőzni, ám a tartásod hétköznapokon nem ennyire ünnepélyes. Nyolc és fél óra alatt bizony megérik a szemgolyód és a hátgerinced a végtelen mozgásra, kikívánkozik a burokból a parkba, mégis kapkodsz, sietsz, rohansz, felkészülsz a koránkelésre, koponyád behúzod a vállaid közé, kényelmesen begörbülsz. Most sem mész tájékozatlanul, nem lep meg, hogy nem jön veled szembe a három király, sem Mária, sem József, de érzékenyen érint, hogy összetalálkozol Micu Frunzával, aki egy új szobor a belvárosban. Szépen a fejedhez kapsz, megvakarod. Te jó ég, karácsony van, számodra mégis ez a hír a visszatérő, a fontos.

Nem akarod elhinni, hogy már csak ők élnek itt. Meg te.

Megértőn nyugtázod azért, hogy a haszonlesők mellett néhány éhező is jóllakhatott decemberben. Mindeközben a hívatlan vendégeid tomboltak egyet az ajtód előtt, viseletben.