Meddig cipeljük még a hullát a hátunkon?

Csernus doki át- és rávilágított

Vele beszélgettek közel két órán át a párkapcsolatokról.

Végül szinte mindenki avval távozott, hogy holnaptól boldogabbá teszi az életét.

Tovább...

A kereszt nevében

Riportunk helyszíne, a Szent Kereszt kolostor a romániai Váradhegyalja felé vezető Alsó Körösoldali úton (ma Făcliei utca) található, negyven percnyi járásra a városközponttól. Jóllehet a rendház domboldalra felkúszó területe egykoron a váradi vincés nővéreké volt, a teleknek most 65 ortodox apáca a gazdája.

A bejárat előtt fiatal szerzetessel futottunk össze. Épp taxit akart hívni a kapu fölött lengedező hatalmas román trikolór által beárnyékolt utcai telefonról. A bokáig érő fekete csuhát viselő férfi bizonyára távolabbi vidékről érkezett Váradra, hisz a segítségünk nélkül nem lelte volna meg időben a pályaudvart.

Néhány éve még nyoma sem volt az ortodox egyháznak arrafelé. Az ingatlan építése 1992-ben kezdődött el Mina Bădilă főnökasszony kezdeményezésére. Akkoriban Vasile Coman volt a váradi görögkeleti püspök. Előbb csak három apáca lakott az egyre terjeszkedő kolostorban, ma már hatvanöt. A létszámot két pópa és egy diakónus növeli, nélkülük ugyanis a szerzetesház nem lenne az, aminek lennie kell.

Mindezekről a rendkívül alázatos, előzékeny és kedves zárdafőnöknő utasítására az apácák egyike tájékoztatott. A fiatal nővér egyébként román-francia szakos tanár, és – szavaival élve – hosszú utat tett meg Váradig. Minden bizonnyal Moldva valamely eldugott szegletéből indult, akár társainak zöme, ott zajlik ugyanis a nagy toborzás.

Tovább...

Fáj, hogy a MÁV még mindig nem mondott le

Naponta utazom, naponta csalódom. 

És naponta megfogalmazom: a MÁV a legnagyobb manipulátor.* 

Akkor is így volt még, amikor nem havazott, meleg volt, a vonaton nagyon meleg, és én betértem a folyóügyek lefolytatására kijelölt kiszolgálóhelységbe, a büdibe. Ez már egy olyan szerelvényen történt, amelyen a vécéajtónak gombnyomásra kellene csukódnia, nyílnia. Utaztam már ilyen gépen korábban is, ezért tényleg nem lepett meg, hogy a korszerűnek látszó műszaki dotáció csupán látvány, csillogó MÁV-imázs.  

És bár a legrosszabbra is fel voltam készülve, megnyomtam a gombot, az ajtó be is csukódott, de aztán ki is nyílt, önszántából, izgágaságában, még jó, hogy a bámulatos művelet közben hangulatkeltő zajokat is kibocsátott, s így lehetőséget teremtett arra, hogy időben megforduljak, észrevegyem fedezetlenségemet, majd ismét megnyomjam a gombot, hogy a nyílászár újra becsukódjon. De aztán megint kinyílt, és becsukódott, kinyílt, becsukódott, amíg az ismétlődő mozgásba bele nem szédültem, és a magam érdekében úgy döntöttem, a vasutas sóműsort a továbbiakban külsősként, vagyis az utasfülkéből fogom figyelemmel követni. 

Néhány napja sarki hidegben élünk. A vonaton is. Pedig az egész napos téli műszak után az ember, aki ebben az esetben én vagyok, alig várja, hogy a lefagyott ujjait felmelegítse a gyorsított szolnoki személyvonaton. Ám azt hiszem, az ingázóknak nem mondok újat avval, hogy a komfortosított járaton már annak is örülni kell, ha a vaksötétben a széken sikerül helyet foglalni, nem a földön. De hát ilyen mostanság az élet: ha fagy van, akkor sötét is. Illetve van még valami: ha az adottságok nem is túlságosan drámaiak, akkor sem tökéletesek, hisz valaminek mindig hiányoznia kell a rendszerből. Hol a fűtésnek, hol a világításnak. 

1990 előtt ilyen helyzetekben is volt megoldás: a jegyellenőr zseblámpával közlekedett, kontrollált, hogy ne csak taknyosan, hanem ép testben érhessen haza. Ellenben azokban az években sem bosszantott senkit, hogy a körülmények emberellenesek, sőt, közfelháborodást bizonyára az váltott volna ki, ha a sínbohóc egyszer csak felkapcsolja a villanyt.  

* A manipulátor mondjon le!