Viszik a fiúkat

A tömeg bizony nagy úr, de nem nagyobb egy hatalomra éhes politikusnál. Utóbbi még az összelopkodott vagyonát is képes feláldozni azért, hogy gyenge hazafik sokasága vegye körül. Birodalomépítő zsarnok elődjeihez hasonlóan ezt tette Ceauşescu, csak ő a nép, az ország pénzét, tulajdonát áldozta fel narcizmusának oltárán, és ezt teszi az összes kispályás diktátor, a műanyag arcú, pucérkodó álsztároktól a futballcsapatokat finanszírozó pitbullos mogulokig. A népszerűséget ugyanis nem adják ingyen, a tapsot meg kell fizetni.

Nyájas apusként, cukorkás bácsiként ügyeskedik a kis Nagy-Románia Párt is, hogy nevéhez illő terjedelemben dühönghessen, düböröghessen a kamerák és a tévénézők előtt. Hogy a szenzációs esti híradótól falra mászó pizsamás „popor” arra is rá tudjon még csodálkozni, hogy ők, az extrémek, hányan vannak. Mert a hallgatóságba anno beleívódott: ahol sokan összejönnek, ott biztosan ingyen osztogatnak valamit.

És most, ennyi év után kiderült, a hallgatóság spongyaként működik: amit az elmúlt korszakokban magába szippantott, legyen bár szó félelmekről, rafinériákról, azt genetikai kódként utódai hordozzák, cipelik tovább, mintegy örökösökként, amíg valamennyiüket meg nem szorongatják. Mert a fiúk bizony kemény eurókért utaznak fel Bukarestbe, a „pérémé” üléseire. Mondja ezt nekem síri nyugalommal az anyuka, aki ugyan erdélyi román, ám a férje, az apuka színtiszta magyar. Vagyis annak született, aztán beolvadt, mint magyar elolvadt az itthoni tűzhely melegétől.

Nem jön, hogy higgyek a fülemnek. A srác, aki az idén fog érettségizni, s aki félig ugye „maghiar”, beállt a román szélsőségesek szolgálatába, s szabadidejében, hétvégenként eljár tapsolni a nagyromániásoknak. De mégis miért? – kérdem az anyukától. Áh, legyint, csak bulizni mennek, enni, inni, a valós párttagok számát formálisan növelni, a kongresszusra statisztaként beülni, fütyszóra éljenezni, elvégre megfizetik őket, semmi más nem fog ott történni, ecseteli ő továbbra is közömbösen, mintha csupán arról folyna a társalgás, hogy mi mennyibe kerül a piacon. Sőt, az áraktól néha még ki is szokott akadni. Ettől viszont... Ugyan már! Ha ő így viszonyul fia (elő)meneteléhez, tehetünk mi bármit is azért, hogy a legény a helyes útra térjen? Nyilván semmit. Ebben a stádiumban a kívülálló abszolút tehetetlen. Tulajdonképpen ezeknek az abszurd helyzeteknek a kialakulását kéne megakadályozni, a „megelőzésen” dolgozni.

Részben mert nem ők az egyedüliek, akik vegyes házasságban élő félként ölbe tett kézzel asszisztálnak a fajgyűlölő gegek nyomulásához, mi több, még hozzá is járulnak a bőrfejűek sikeréhez, profitálnak belőle, mellettük gazdagodnak, sasszárnyaik alatt élnek és virulnak, köszönik szépen, jól vannak.

A kérdés: ki ezért a hibás? A férj, aki zavarban van, ha megkérdik tőle, kicsoda ő valójában, honnan jött, hová megy, a feleség, akit nem érdekel az egész, főként az ideológia nem, hisz nem is tudja, mi az, semleges elemként pedig csak azt kívánja, dőljön a pénz, vagy a fiú, aki valószínűleg haverjainak igyekszik bebizonyítani, hogy ő nem „ungur”, ne csúfolják, ne hecceljék már, ő román, nem is akármilyen, ő a leggétább trák, a legortodoxabb dákó-római, a legfajtisztább a bandában?

A gyerek tehát szülei ostobasága miatt frusztrált, sehova sem tartozóvá tett, lett, aztán konok is, ami az előbbi állapotnál több fokkal rosszabb, nem csupán neki, nekünk is. A világháborúkat, üldöztetéseket, kitelepítéseket túlélt öregek azt állítják, mindig az ilyenek válnak a legveszélyesebbé, a legvéresszájúbbá. Őszintén sajnálom a fiúinkat.

Az asszimiláció ezen változatát, azt hiszem, nem monitorizálják a szociológusok. Itt az ideje, hogy megtegyék.

MINDEN JOG FENNTARTVA.