Kérem, vegyék meg (nekem) Klapka szülőházát!

Nemrég Kós Károly szülőházának kilátástalan sorsa miatt aggódtam túlságosan, újabban a Klapka Györgyé keseríti, álmatlanítja életemet. Utóbbi úgyszintén rongyos, kopott ruhájában, Temesvár belvárosában árulja bájait, ezért félő, hogy valamelyik ízléstelen nagykutya egy szép napon ráirányítja csákányosait. Az egykoron kecses, patinás palota ugyanis már elég régóta eladó, piaci ára zuhanórepülését gyakorolja éppen. Kérdésem ezért az, miért nem teszi rá most a kezét a magyar közösség, miért nem alakít ki benne múzeumot, művelődési központot, ifjúsági termet, találkahelyet? Miért nem költözteti át ide, a város szívébe a státuszirodát és a tiszteletbeli konzulátust? De még a szerkesztőségeknek nevezett szövetségi szócsövek is elférnének a tágas, ám a nemzetközi pénzmaffia által egyre alaposabban beárnyékolt ingatlanban. No meg a nyugdíjasok által ápolt, gondozott bibliotéka is kaphatna benne egy tenyérnyi szobácskát.

Hogy ki volt Klapka György, azt mindenki tudja. Szerintem azt is, hogy cseh-morva származása ellenére jó magyarnak bizonyult, jobbnak mint sok vérbeli, hazánkat az utolsó pillanatig hősiesen védte, nem kérette magát, nem nyavalygott, nem azt leste folyton, mikor adódik számára előnyös helyzet, hogy azt kihasználja s kizárólag a maga javára fordítsa. Ami miatt viszont különösképpen belopódzott a szívembe, nem egyéb, minthogy Temesváron az ő papája alapította meg a közkönyvtárat, a Habsburg-monarchia első kölcsönkönyvtárát, hadd csiszolgassa, pallérozza ösmereteit az irodalommal és a magyarokkal addig csak felületesen érintkező többségi svábság is. Ha az idősebb Klapka, ki még polgármesterünk is volt egy ideig, e nemes lépést nem tette volna meg, ma még rendes tékája sem lenne ennek a magára oly sokat adó, büszke és öntelt bánsági mocsárvilágnak.

A megvételre javasolt értékes épülethez több személyes emlékem fűződik, lévén, hogy naponta meglátogattam Melinda barátnőmet, aki az elsőn lakott. Tudom, nem szívesen mentem át hozzájuk, mivel a szomszédságukban kellemetlen illatú orvosi rendelők stresszelték arculatukkal a betérőt, felettük pedig kézművesek tettek-vettek, varrogattak, foltozgattak, szőttek, azt hiszem, mert néha gépeket hallottam zakatolni, csattogni a háttérben, beszélgettek is persze, főként a nők, jó hangosan, szinte kiabálva. Felnőtt lettem, mire kezembe került a megmásíthatatlan feljegyzés, miszerint a múlt század elején Kossák József működtetett ott, azaz a másodikon nagyra becsült fényirdát. Aztán képeket is volt szerencsém látni a mester úgynevezett műterméről, amely inkább egy úri szalonhoz hasonlított, mintsem fotólaborhoz. Apropó: miért ne lehetne például rekonstruálni ezt a neves műhelyt, ott, a helyszínen, a Szent György-téren?

A Klapka-házhoz fontos események is kötnek, a megvásárlását szorgalmazó ötletemet illetően azonban ezek nem relevánsak, csupán a helytörténetet színesítenék, annak a sötét időszaknak a históriáját, amelynek megírására még nem érett meg az idő. Arra viszont igen, hogy a PUNR, vagyis a szélsőségesen nacionalista Román Nemzeti Egységfront „cégérét” valaki leszerelje, legálisan vagy véletlenül leverje a lelakatolt, kódolt becses ingatlanról. Már csak eme jócselekedet alkotmányos véghezviteléért is érdemes lenne megszereznünk az objektumot. Azért meg pláne, hogy végre megadjuk, megadhassuk Klapkáéknak és Kossáknak a végső tiszteletet, azt az alázatos figyelmet, amellyel eddig elmúlasztottuk kitüntetni dicső eleinket. No meg résen sem ártana lennünk, nehogy már a szégyenpárt mocska ragadós legyen, és jogos utódok helyett kiirthatatlan agyevő legyek szálljanak, tapadjanak reája. Aztán mi már tényleg csak nézhetünk ki tehetetlenül a fejünkből, és gondolkodhatunk azon, miként eshetett meg velünk ez is.