Ómamám, az árulók és a szekrény

Megboldogult anyai nagymamám sosem tartozott a női társadalom azon táborába, amelynek legfőbb jellemvonásai a felfuvalkodottság, a pökhendiség és a tudós férfiak arcjátékát viccesen utánzó, hevesen mímelő intelligens homlokráncolás. Négy elemit végzett, bár észből és kitartásból bőven adományozott neki a fennvaló, ám sajnos hiába, mert amit Isten két kézzel szórt reája, abból némi suhancok rendesen gúnyt űztek, aminek következtében a továbbtanulásra csöppnyi lehetősége sem maradt. Imádott családját és nagyra becsült iskoláját elsöpörte az első világégés, no meg ami utána jött.

A későbbiekben néhány feltűnési viszketegségben szenvedő hataloméhes vezéregyéniség rontotta tovább az esélyeit azzal, hogy politikusnak álcázva magát úgy gondolta, kitörölhetetlenül beírja nevét a históriába, s államigazgatásból levizsgázik egy Párizs melletti tükörteremben. Ugyanott, a számára előnytelen, de mások számára előnyös fegyvermegrendelések és hitelszerződések nyélbe ütésének szünetében, egy-két fenéken billentés és kurvaanyázás közepette szülőföldje halálos ítéletéhez is beleegyezését adta, mégis csodálkozott, amikor sunyi üzletfelei egy egész telepes falkát hajtottak rá nagyanyám rendezett falujára. Akár a skótok, a szurtos mezítlábasok bugyi nélkül rontottak rá a településre, hogy bunkósbotjaikkal ott helyet szorítsanak maguknak és büdös juhaiknak, az őshonosokat pedig melegebb éghajlatra kergessék. Akartak, vagy nem, az arculcsapásokat és megaláztatásokat békésen tűrő, a küzdelmek értelmetlenségéről, magasabb rendű irányítottságáról vagy eleve elrendeltségéről már régen fogalmat szerzett magyarjainknak új otthon, új szállás után kellett nézniük. Nem az idegengyűlölet taszította őket távoli, barátságtalan vidékekre, hanem a kényszer, a nyakukba zúdított szegénység, a család féltése, az igazi értékek átörökítésének vágya, effélék. A termékennyé tett anyafölddel eggyé forrott közösség tagjai azon gazdagabbnak vélt vidékek felé vették útjukat, hol szükség volt munkás kezekre, fegyelmezett, szolgalelkű s dolgos népekre, ahol különféle megfontolásokból, de befogadták a kitaszítottakat és az árvákat.

A nemzetség lassan, de biztosan szétszéledt, az addig lelkiismeretesen gondozott rokoni kapcsolatok megromlottak, az ősi rend felbomlott, és az évezredes tradíciók is látszólag elértéktelenedtek, visszakerültek a sufniba vágott tarsolyokba.

Az egyistenhívő lovas elődök és a szent országépítők iránti tisztelet azonban nem kopott ki a száműzött nép szívéből. Jöhettek tiszta lelkek megsemmisítésére törő történelmi viharok, keresztes zubbonyokban masírozó véresszájú szélhámosok, hullhattak az égből vörös sarlók és bolsevik kalapácsok, a magyar föld szülöttei nem akarták elfeledni múltjukat.

Inkább szenvedtek.

A lelketlen hontalanság, az új és gonosz mostohaapa a nagyanyámat sem tudta megtörni: a sanyarú esztendőkben ő gazdag történelmünkből merített erőt a túléléshez. Amikor a pufajkás komcsik jéghideg betonvermekbe s marhavagonokba száműzték a személyiségüktől megfosztott, uniformizált, gépesített állampolgárokat, ex-lényeket, majd a nyolcvanas években rájuk oltották a villanyt és elvették tőlük a mindennapi betevőt, így szólt hozzám az ómamám: „Leányom, vésd be jól az emlékezetedbe: csak jó és rossz emberek vannak, de a jók nem szárnyas tündérek, a rosszak pedig nem szarvakkal született ördögök. Amiként az angyalok, úgy a sátánok is köztünk járnak, közülünk valók, emberi arcot és emberi testet viselnek, ám az összes többi, amit róluk hallasz, csupán mese. Ne higgy a mesékben!”

Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.

Hazugság, amit a lap ír,

Félrebeszél az a papír.
Meredt szemekkel aki súg
az mind gyalázatos hazug.

Ugratnak, játszanak veled.
Nem lehet az! Hogy képzeled?
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.

Ne hidd el, ne hidd el mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.

Hallod? Ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad.
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.

Csak ami szép, jó, mind igaz.
Mit álltál, az az igaz.
Mi nem divat, mi nem haló.
Az, ami örökkévaló.

Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.

Csak a segítség, a vigasz,
A barátság az az igaz.
Csak az a gyémánt szeretet,
S a szívekre veretett.

Belénk döfték a kést, ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel és eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd!

Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hagyd magad!
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad!

Légy tiszta, hős légy,
Légy erős, holt részeg légy, légy eszelős,
A Földre a felhőkből tekints.
Te légy az Isten, hogyha nincs!

(Szép Ernő: Ne higgy!, 1942)

A hosszú téli estéken duruzsoló cserépkályha mellé ültetett, ölébe vette a féltve őrzött bőrkötésű történelemkönyvet, és az apostolok transzcendens cselekedetei helyett eleink dicső tetteit idézte fel nekem. Tőle tudom, ki volt Deák, és kik voltak a negyvennyolcas ifjak, miről álmodozott Petőfi, és mitől, kiktől rettegett, óvott Ady. Hogy bár köszönettel tartozunk az osztrák Habsburgoknak, kik városokat, intézményeket, templomokat emeltek a magyarságnak, tartást adtak az arisztokráciának, régi adósaik is vagyunk, hisz tőlük a mai napig nem kértük számon a kegyetlenül porba hullajtott fejeket. Akkoriban még ismert bennünket a világ, mondta könnyekkel küszködve, csodájára jártak sújtásos, hímzett viseletünknek, rámás csizmánknak, páratlan népzenénknek, sajátos, keleties műveltségünknek, imádták Pestet, gyönyörködtek Budában, ahová mindig érdeklődéssel, tisztelettel, tenyerüket a szívük fölé tapasztva kocsikáztak ki az európai koronás fők. A nemesség persze zsarnokoskodott, kihasznált néhány némbert, de jótékonykodott is, ha szükségesnek látta, jobbágyok ezreinek adott ételt és italt, gyermekeknek teremtett esélyt a fölemelkedésre, nem hagyta veszni a nemzetet, mert félte az Istent.

Mesélte mindezt a tulajdonától, anyjától, apjától megfosztott nagymamám, akinek sokszor még kenyérre sem tellett az áloláh királyságba csomagolt cifra román térben és időben, szuterén lakásának ruhásszekrényében paszpolos kosztümök és nercbundák helyett vállfák lógtak üresen, a kamrában abált szalonnák regéltek a füstölt házikolbászról, a polcokon pedig áttetsző befőttesüvegek menekítették át a jövőbe a magyar ízeket, ám csak érzéki, gondolati szinten, hogy ne csupán olcsó konzervek várják, reméljék a húsvéti ünnepi vacsorát, hanem valami eszményi is. Pityókán, málén és paradicsomlevesen, egyik helyről a másikra vándorolva, egyik önkényuralomból a másikba kényszerítve cseperedett fel vele egy időben egy teljes nemzedék. Egy olyan generáció, amely megpróbáltatásai ellenére szeretett és tudott méltóságteljesen emlékezni.