Vizit

Keményre vasalt fehér köpenyében fapofával statisztált a kórházi ágy mellett a doki, úgy tett, mintha elméjében erősen istápolná a reszketve izzadó, fuldokolva köhögő fekvőbeteget. Csak állt kővé dermedten, mintha keresné a megoldást, mintha szobrozni teremtették volna oda, zsebéből konvertibilis papírpénzek kandikáltak ki tízesével. Az asszisztenciát ezúttal a páciens népes rokonsága képezte, no meg az egyetemi hallgató, ki kezében bőrmappával, kisebb és nagyobb méretű jegyzetfüzetekkel, dossziékkal, vattapamacsokkal, fecskendőkkel, gyógyszeres dobozokkal, műanyag flakonokkal, papírokkal, ceruzával, golyóstollal és rajzszegekkel ácsorgott tehetetlenül mellettük, utánozta mesterét.

Bár: voltak még e romlatlan fiatal gyakornoknál kimondhatatlan elnevezésű orvosi műszerek is, kampós orrúak és görbék, fényesek és mattok, testi panaszok enyhítésére ajánlott drága eszközök, amelyek beszerzésére ráment az intézmény teljes évi költségvetése. Ez azonban senkit sem érdekelt ebben a vészhelyzetben. A szerszámkészletet ugyanis pár perccel korábban vette ki a pincei fertőtlenítőből az alsóbb rangú s rendű, rendesen lenézett, alulfizetett kisegítő személyzet, miután hősiesen megküzdött a földrengések előrejelzése végett helyben tartott patkányokkal. Leginkább e középkori szokások dühítették, mardosták belülről a náluknál tanultabbakat, a professzorokat, akik azt hitték, az izgága népek szakképzetlensége, ostobasága járult hozzá ahhoz, hogy a szesz- és jódillatú teremben, ahol betegünk láthatatlan alvilági katonákkal viaskodott, ma a szokásosnál sokkalta büdösebb legyen. A levegő áporodottságát az éjjeliszekrényre porcelánbabák gyanánt felsorakoztatott, felbontott befőttesüvegek, a fiókokban avasodó abált szalonnák, a szekrény alá behajított, mosatlan tányérokban porosodó, kukacosodó evőeszközök és a hetekkel korábban ajándékba kapott virágcserépben poshadó víz szaga fokozta. No meg az ártó szellemeket távol tartó fokhagymagerezdek az ablakban.

A vezetőség fejében egyértelművé vált: a megnevelhetetlen, légkörromboló, idióta kiszolgáló személyzettől meg kell szabadulni.

A kliensén végül mégis csak megkönyörülő tüdőspecialistát azonban láthatóan nem idegesítették a körülmények. Ügyeskedett ő már ennél komikusabb egészségügyi helyszínen is, dohos városszéli klinikán, ahol délutánonként a helybéli suhancok azzal szórakoztak, hogy kőzáport zúdítottak a vasrácsokkal foghíjasan közrezárt ingatlanra. A fiúk önfeledt játszadozásainak eredményeképpen az intézményben napról napra kevesebb lett az ablaküveg meg az ajtó, így a huzat akkora cirkuszokat vághatott le a folyósokon, amekkorákhoz kedve volt. A csintalankodó srácok a nyikorgó garázsajtókat is imádták felfeszíteni, mert ha másra nem is, de a fülsértő zajra mindig kiszaladt kuckójából a portás, hogy kivörösödve szórja reájuk legszebb átkait, amelyeken ők természetesen jóízűen kacarásztak.

E múltbeli eseményeket a szerencsétlen flótás hátának tapogatása, masszírozása közben idézte fel magában kedves emlékként a medikus; az immár hónapok óta tartó izgalmakba, álmatlan éjszakákba s kilincselésekbe belefáradt rokonság megbotránkoztatására, stabil megfélemlítésére pedig időnként cinikusan felnevetett. Egy biztos, nem tartozott a ma született bárányok, a még ártatlan pályakezdő orvosok kasztjába. Amikor észrevette, hogy kezeltjének édesanyja nem bírja tovább, és perceken belül teljesen kiborul, mosoly futott végig kerek orcáján, félrehívta a hölgyet, majd színlelt szomorúsággal, tettetett borúlátással a fülébe súgta:

„Asszonyom, nagyon erősnek kell most lennie, szomorú hírt kell közölnöm önnel.”

Ezután mély lélegzetet vett, fejét lehajtotta, kezeit melle magasságában összekulcsolta – mintha tényleg a szívén viselné kuncsaftjának és famíliájának sorsát –, majd hosszú, rosszat sejtető csendet követően remegő hangon bejelentette:

„Rák.”

Erre a szóra általában mindenkinek könnybe lábad a szeme, s a tudomány által halálra ítélt nyomorult majdani testi-lelki tusája helyett a temetési költségek villannak át agyán. E kellemetlen jelenet ezúttal is lejátszódott. A valósnak feltüntetett tényről tárgyilagosan tájékoztatott asszony azonban nem vette elő monogramos zsebkendőjét, nem borult rá zokogva a haldoklónak nyilvánított fiára, nem ájult el, hanem kecses csuklómozdulattal kivette retiküljéből az előre odakészített, vigyázzállásba helyezett borítékot, biztos, határozott mozdulattal belenyúlt az elesettek álarcát magára öltő hipokrita zsebébe, oda, ahová utóbbi már régen, még a kezdetekben betervezte a nagy találkát, ahová, mondták, szükséges ezt-azt becsúsztatni. És mivel értékelte az intelmeket, elhelyezte e végtelen térben a pénzköteget, sarkon fordult és – mintha mi sem történt volna – hozzátartozóival oldalán megkönnyebbülten távozott, szinte repdesett a boldogságtól.

(SPITAL: románul kórház)

Pár nap múlva már együtt örvendett a csodálatos életnek a gyilkos társadalmi kórból se perc alatt kigyógyult páciens és a szeretett gyermek, apa, férj lehetséges elvesztése miatt érzett lelki gyászon sikeresen túlesett anya, gyermek, valamint a feleség. A hála(pénz) legyőzte a diagnózist.

Kapcsolódó anyagok:
1.:
2.: