Órák

 Orosz Gellért: Üdvös város (1957)

 

Jó lenne nem lenni,

nem éhezni,

s nem szeretni,

ülni egy puha

párnán az ágyadon,

mazsolázni egy közös

kosárból,

és vizet kérni,

ha megszomjazom,

megöntözni a virágod,

ha lenne merszem,

lemondanék,

nem élnék,

és nem rontanék,

csak állnék egy út szélén,

ha jönne szél,

meghajlanék,

forróságban árnyékot

adnék,

aratás után

vendégem lennél,

lennék szőke,

miután beérnék,

barna, miután

tányérra kerülnék,

nyelvednek kedves,

bensődnek simogató,

életet szülő,

s halált szakító,

ölre mennék a gyermekkel,

ki bántani merne,

ki szemed közé szórná

anyja minden mocskát,

elvinném egy kertbe

sétálni,

hogy feledjen,

felemelkedjen,

és újrakezdjen,

beleköpnék a levesbe,

melyet mérgezetten

tolnának elébed,

nem hagynám, hogy a kígyó

almává érjen,

és a nő

felszolgálóvá vetkezzen,

hogy ő terítsen meg neked

tizenkét személyre,

a gecsemáné kertben,

egy olajfa csillagzata alatt,

majd táncba vigyen

a pokol tüzében,

kezemet adnám,

hogy te se menjél,

el ne menjél,

de egy tenyér

ehhez túl kevés,

kettő kéne,

de az egyiket

már elvették,

ott van ni,

temérdek mocsár fölötte,

megyek, miattad

visszarakom a helyére,

egy életem, egy halálom,

két jobbom,

nem mintha nélküle

hiányozna a lényeg belőlem,

de újraillesztése által

a kelléked lehetnék,

a félkarú lány,

ki érted áldozatot vállal,

viseli a keresztedet,

ezt fogják mondani rólam,

és örömömben majd megcsókolom

saját magamat,

imádott istenfiúm,

tekints már le reám,

fakassz nekem egy forrást

legalább,

tégy valamit a kedvemért,

ejts el menet közben

egy csöppnyi kedvességet,

hogy ennyi év után

érezzem már én is,

fontos vagyok,

valaki vagyok,

ó,

ha meghallod esdeklésemet,

kérlek, írj egy e-mailt,

mert nem leszek otthon,

hiába keresnél tehát,

ajtómat fölöslegesen feszítenéd,

látni még nem akarlak,

vajon miért félek

ennyire a kinézetedtől,

vajon miért félek

a tekintélyedtől,

rettegek a teljes lényedtől,

és a legszívesebben beköltöznék

egy barlangba,

bölénylakodalmakat rajzolnék

a kavicsokra,

miközben a sorsunkon gondolkodnék,

és könnyeimmel táplálnám

a patakot,

amely hozzád vezetne el,

ha partja mentén elindulnék,

a pillanatra azonban

még várnom kell,

ugye megéred,  

megérted, hogy ide most miért nem

teszek pontot,

egy vessző

többet elárul az érzelmeimből,

a szívem lüktetéséből,

figyeld csak, mennyire harmonikus,

mennyire békésen viszonyul

a földgolyó apróságaihoz,

szeret élni, vigadni, pihenni,

nem úgy, mint én felnőtt koromban,

s nem rühelli annyira azt a bárgyút,

ki eggyé vált a székével,

inkább maga is egy szék lett,

egy tedd ide, tedd oda bútordarab,

arra sem méltó, hogy beleüljek,

de undorító ez a világmindenség,

gyorsan keríts elő egy fűrészt,

siess, mert nem bírom tovább

bámulni a ragacsos ülőkéjét,

legyek hada lepi el naponta,

hisz ő az uruk, a guruló

légypapa,

jut eszembe,

mint az édes szájú megcsalt asszony

a lépesmézre,

úgy vágyom hiába rád

naponta egy szál ruhában,

a délutáni tapogatósdira,

hé, segíts,

vágjuk el alatta a támasztékot,

juttassuk a trónfosztottak útjára,

aztán nézzük meg odafentről,

ketten együtt,

de várj csak,

valaki sír a szomszédban,

tán csak nem őt vezette el valaki

a mi országunkba?

Eljössz –e hozzám,

ha már nem lesznek úrhatnámok fölöttem?

Ha már nem fogom látni szeplőit

az orra hegyén?

S ha kiágasbogozódok,

fészkeim és árnyékos helyeim lesznek?

Valahol az út szélén

várni fogok rád,

addig óvjál meg bennünket, atyám,

minden romlandóságtól.

Karórádat hozd csak magaddal,

nincs sok időnk, percre játszunk,

és drága minden egyes pillantás.