Üzenet Japánból. Wagner Nándor „corpusai”

Wagner Nándor: Négy alakos szökőkút (Svédország)

Találkozásaink

A sors fenséges szálai összeszövődtek, így megadatott, hogy Japánban tett látogatásom alkalmával, 1995-ben Wagner Nándorral is találkozzak. Egy rendkívüli embert, szobrász- és festőművészt, szellem- és művészettörténészt, építészt és filozófust ismertem meg benne, aki óriási szeretettel fogadott. Közel 30 éve élt már akkor a távolkeleti országban, mégis hibátlan magyarsággal fejtette ki hitvallását. Csodáltam ezért, mire ő ezt mondta: „Én magyarul élek, magyarul gondolkodom.”

Először talán 1948-ban, vagy pedig az ötvenes évek elején futottunk össze. Velünk élő szobrász nagybátyám legjobb barátjaként gyakran felkeresett bennünket ebben az időszakban, de jómagam is jártam az ő várbazári műtermében. Ott láttam meg gipsz Corpusát, a falon. Amint azt később bevallotta, eredetileg az ötvenes évek nehéz körülményei közepette, öngyilkosság helyett, önként vállalt feladatként tervezte meg a Rózsadombra szánt fogadalmi kápolnáját, annak terébe képzelte bele ezt az alkotást. Ötletét Szendrey Karper Lászlóval osztotta meg, ám elképzelésük akkoriban, a politikai közeg nyomása miatt nem valósulhatott meg.

Az 1995 után azonban új remény csillant fel benne. Bízni kezdett abban, hogy a magyarság felemelkedését jelképező szoborcsoportja felállítható lesz Székesfehérvárott. Erről készült rajzát faxon küldte el ottani ismerőseinek, majd a küldeményhez egy megbízólevelet is csatolt, amit postán juttatott el a címzettekhez. A barátai által megmentett gipszkompozíciója ekkor még a helyi múzeum raktárában porosodott.

Valójában ez egy önálló történet, amely 1999-ben a Corpus Hungaricum ünnepélyes felavatásával zárult Fehérvárott. Ebben a fizikai létben sajnos ő ezt már nem érte meg, hisz 1997-ben örökre eltávozott közülünk. Szellemében azonban továbbra is jelen maradt. Én mindenképp óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy felhatalmazásának birtokában hozzájárulhattam tervének megvalósításához. Rajza alapján a térplasztikát Nagy Benedek öntötte bronzba, példás művészi alázattal valósítva meg az alkotó üzenetét.

Wagner Nándorral az 1956-os forradalom leverése, azaz Svédországba való távozása után szakadt meg a kapcsolatom (részben azért, mert nagybátyám tragikus balesetet szenvedett).

Időközben viszont – egy másik szálon – a szintén Svédországban élő Pajor Kornél építész kötött vele barátságot, az a Pajor, aki később sógorom lett.

Megtudakolva Japánbeli lakcímét, 1992-ben levelet intéztem hozzá, amelyre hamar válasz is érkezett. Ebben Nándor felidézte a családommal ápolt régebbi viszonyát, és papírra vetette, amire jól emlékezett: édesapám szellemi létünket megjelenítő, értelmező rajzát a Gömbszimbolika-sorozatból. „Ha Japánban jártok, szeretettel fogadlak” – írta.

Ez a találkozás végül 1995-ben következett be. Tokióból vonattal utaztam feleségemmel a fővárostól 120 kilométerre északra levő Utsunomiyáig, ahol már várt bennünket. Onnan kocsival mentünk Mashikóba, a kerámiáiról híres vidéki településre, amely földszintes épületeivel egy rendezett község benyomását keltette bennem. Elindultunk a keskeny utcán, és addig haladtunk rajta fölfelé, amíg ki nem kötöttünk a „falu” utolsó házánál. Eme porta után az erdő következett, az utca másik oldalán pedig egy háztáji gazdaság szántóföldje meg a hegyek koronája tündökölt. Ő csak mesélt, és mesélt, múltbéli magyarországi élményeit öntötte szavakba.

Az út

Az általa alapított, tervezett és felépített Tao Intézet épülete egyszerű s természetes anyagokból, helyi tufából – azaz meleg érintésű vakolatlan kőből és natúr cédrusfából –, a természethez alkalmazkodva készült. Előtte a béke jelképe, Shótiku Taishi szobra állt, a ház falát pedig az intézet ismertető jele, a Tao – japánul Dó, vagyis az út – szimbóluma díszítette. A fehér út, amelyen járnunk kell. Aztán felvezetett bennünket meditációs-, illetve alkotószobájába, amelynek ablakai a közeli rengetegre nyíltak. Leültetett a földre – a tatamira –, majd egy csodálatos, közös meditációt éltünk át. A falon egy két méternél is magasabb festményt pillantottam meg: Az én Japánom lenyűgöző tájat ábrázolt, az élet mélységeit és magasságait megjelenítő égig érő hegyekkel. Az érdekesen megvilágított képből belső fény sugárzott. Nándor mindeközben a japán bambuszfuvolán – a shakuhacsin – zenélt, és a legfontosabb pillanatokban megkondította hosszan zengő gongját, így szellemünket szinte kiemelte a fizikai létből. Beléptünk a remekmű bensőséges világába, leültünk a magaslati tisztáson, a fényben. „Ez Isten kegyelme” – mondta.

Ezután megmutatta kápolnatervét, amelynek belterét a magasságokba emelő festménnyel kívánta kitágítani. Ez a hajlék körülöleli majd az embert, „hogy az ember csak úgy legyen” – összegzett.

Másnap korán reggel legyalogoltunk az intézet általa tervezett kertjébe, ahol a felkelő nap sugaraiban a filozófia nagyjainak szentelt szoborcsoportja fogadott. A kompozíció döbbenetes hatással volt ránk.

Küldetés

Wagner Nándor Nagyváradon született 1922-ben. Élettörténete, példát mutató üzenete külön kötetet érdemelne. Hisz ő a legnehezebb élethelyzetekben is mindig másokon segítő, megalkudni nem akaró, a szellem üzenetét következetesen magvalósító nagy művész volt és maradt, igaz ember, aki sosem tagadta meg hazáját.

Az ötvenes években több szobrával is díjat nyert, de mivel nem kívánt kezet fogni a rendszer főkolomposaival, alkotásai nem ölthettek formát. Műtermében az akadémiára fel nem vett fiatalokkal foglalkozott, a dunántúli és a székesfehérvári múzeumokban pedig újszerű természettudományi kiállításokat szervezett. 1956-ban beválasztották a képzőművészek forradalmi bizottságába, amelynek kötelékében a valódi értékek védelmében lépett fel. A forradalom leverését követően Svédországba távozott. Néhány rozsdamentes acélból készült köztéri kútja s plasztikája még ma is áll a Skandináv félszigeten, jóllehet sokáig újságkihordóként kereste kenyerét.

A döntő változás 1969-ben következett be életében, amikor a tokiói nemzetközi reptérre kiírt szoborpályázatra beküldött művével első díjat nyert. Ezután telepedett le Japánban feleségével, Akiyama Chiyóval, aki szellemi segítőtársa lett.

A hetvenes években rendkívül termékeny volt, feltételezhetően nagy megbecsülésnek örvendett. Intézetében tehetséges, de szegény ifjakat oktatott, emellett pedig állhatatosan tanulmányozta, mi az, ami a világ kultúráit, vallásait összeköti, mi az, ami közös, és mi az, ami nem. Tíz évi kutatás és megfeszített munka eredményeként született meg Filozófiai kertje.

„Az én működésem itt is a magyarság hitelképességére törekszik. Én hiszek a munkám fontosságában. Biztos vagyok abban, hogy munkám által a hazám javát szolgáltam. Ha élni akar a nemzet, Széchenyi István útján kell járnia! A szenvedésekből és megalázó ostobaságokból kiútra van szükség! Hiszem, hogy munkám kis lépés ebben az irányban” – olvasható hitvallásában.

Wagner Nándor úgy vélte, a magyarság kapocs Kelet és Nyugat között. „Magyarországnak összekötő szerepe van. Ez a mi hazánk fő iránya, ez a mi elemi jussunk. Én hozzáteszem: küldetésünk.”

(Forrás: Makk István A filozófia kertje a Gellérthegyen, Országépítő 2001/4.)