Szabadság

A kőhíd, amelyet "nagyvárosiasítanak". No meg a Zagyva-part, amely most még zöld, de vajon meddig?

Hogy milyen ez a város? Hát szép is, meg nem is. Szép mert nyugis, és csúf, mert nem is annyira nyugis. Van itt például egy park, amellyel már nagyon régóta szemezek, mégsem sikerült testközelből kiélveznem az ő természetes gyönyörűségét, amely élvezet, azt hiszem, azon alapvető emberi jogok egyike (lehetne), amely mindannyiunkat megillet(ne). Szabad óráimban szívesen végigfeküdnék valamelyik lócáján, hanyat vágódnék lombos fáinak árnyékában, megszámolnám a fűszálakat, vagy csak ülnék egymagamban a kis énekesmadarak társaságában, örülnék a csendnek, a tiszta levegőnek, a bogaraknak, a virágoknak, mégha nem is csinálnék közben semmi különöset, nem váltanám meg a világot. Ám ezt meg sem tehetném, mert ez a park nem az a park, nem az én képzeletbeli mentsváram, nem az enyém, nem a miénk, csak egyeseké. Bejáratát lelakatolták, elreteszelték a „betolakodók” elöl, ember legyen tehát a talpán, aki nem ugorna át néha a kerítésen – csak azért is! Hogy áthágja azt a szemtelen és íratlan törvényt, amelyet ismét róla hoztak meg, ám nélküle, a beleegyezését, véleményét figyelmen kívül hagyva, s amely rendelkezés szerint, csak az léphet be a titkok kertjébe, akinek hozzáférése van a zárakat nyitó kulcshoz. Egy-két tippet már kaptam azt illetően, kihez forduljak, de egyelőre nem bonyolódok bele a részletekbe, mert annyira körülményes lenne a beavatottak felkutatása, hogy inkább továbbra is kívülről szemlélem a paradicsomi állapotot.

Van itt azért még egy faegyveleg, amely számomra igen mini, s amelyet azon megfontolásból, hogy a Kis-Zagyva öleli körül, Margit-szigetnek neveznek. Természetesen nem a híres budapestiről van szó, s talán jobban is illene rá a Déryné füveskertje elnevezés, ha már a művésznő öregedő szobra őrzi katonásan már évtizedek óta. Ám ez csupán egy apró hibafolt ahhoz képest, hogy nyaranta autóparkolóként használják a szemközt strandolók. Igaz, ránézésre (s messziről) kiállítási térnek véltem a parányi földnyelvet, egy olyan szabadtéri létesítménynek, ahol a legnagyobb gyártók mutatják be legdrágább és legnépszerűbb verdáikat, ám közelebb kerülvén a forró ponthoz, tisztán láthattam, hogy bizony nem. Megértettem: az egymás hegyén-hátán fénylő négykerekű jelenségek a lubickolókhoz tartóznak. Elvégre gyalog vagy biciklivel kész leégés lenne kimenni a napozóra. Hát még a gazdasági válság, a teljes lerongyolódás idején! Szóval pihenni, felüdülni a szigeten sem lehet.

És ha körbe nézek, ezennel véget is ér a számba vétel, mert a városkának, amelyben jelenleg éldegélek, nincs több valódi parkja, virágoskertje. Elvétve akad még egy-két be nem épített tenyérnyi telke, de ezek egyike sem az, amit keresek. Vagy fáik nincsenek, vagy padjaik, vagy annyira esetlegesek, elhanyagoltak, hogy inkább mezőnek, rétnek néznek ki. Az arborétum pedig arborétum marad: fizetős és laboratóriumi.

S hogy a hangulatom kifogásolhatatlanná váljon, és vele együtt a megelégedettségem is, most még a kedvenc kőhídamat is tönkreteszik, szétszedik, kétsávosítják, nagyvárosítják, vagy mi. Jóllehet a településnek épp az a legnagyobb hátránya s hibája, hogy nincs sétálóutcája (mint pl. Gyulának), sem intim, sérthetetlen főtere, mert a központon robog keresztül az egész magyarországi teherforgalom. Az újabb beruházással pedig épp erre tesznek rá még egy lapáttal a város okos kormányzói. Valószínűleg egyikük már megelégelte, hogy a hivatalból nem hajthat egyenesen a palotájáig, hanem csak két utcányi kerülővel és pár kanyar után érhet célba. Ugyan már! Mit számít neki egy közterület, egy közügy, egy közember, egy nép (hogy fokozzam), a porfelhő s a szmog, az állandó dübörgés? Ő már megszerezte magának a családi vityillót és a tejbe aprítandót a ronda világtól elzárt hangtalanított villanegyedben, már csak a híd kiszélesítése, autópályává avatása hiányzik az életéből.

A jászsági helyzetről újból az otthoni szélhámosságok jutottak eszembe. Odahaza is bezárták a gyermekparkot, amely kiterjedésileg ötszöröse a jászberényi állatkertnek, azzal az ürüggyel, hogy majd feljavítják az állagát, úgymond rendbe teszik. Terveik távlatiságához tartották is magukat, hisz mára akkorára nőtt a kerítés melletti bozót, hogy a zöldövezet felszámolásának, lebetonozásának szükségességét könnyen le lehet majd csúsztatni a választópolgár torkán. Mert kell a milliomodik irodaház, kell az ezredik szálló. És miután tényleg ritka, Európában páratlan növényzet megy így tönkre, nem várhatja el tőlem senki, hogy az érdekeljen, hány milliárdot fognak nyerni a kivételezettek ezen a projekten.