Látomás

Balogh Balázs András: Látomás (kép)

 

Semmi sem igaz abból,

amit magatokból megmutattok,

tetteitek arcátlanul hazudnak,

és a csúnya szátok, ha kinyílik,

nem engem szólít,

nem hozzám beszélsz

te sem,

és te

nem nekem énekelsz,

elszáll minden, amit teszel,

virágod a kukában fonnyad,

vedd ki, ha kell neki

tövis, celofán és rózsa,

szopd el a bonbonod,

amit anyaföld helyett

égi adományként hoztál,

vakard meg a hátát,

az enyém nem neked fáj,

nem neked mutatom majd,

amikor megharagszom,

ennyit sem érsz már,

és ne nyald ki utánam

nálad hagyott tányéromat,

miután ő is belekóstolt,

éhségét nem értékelném,

ugye nem akarod,

hogy ne fogjam ki

vitorlád elől a szelőt,

és hogy ne érinthesd többé

a vállam, mely hozzá ér,

ne csinálj semmit,

ha csinálsz, hozzá simulj,

dörgölőzz a rondaságába,

hisz mosolya mint a kátrány,

tapad, de nem szabadít,

műfejben sötétlik két szeme,

műfonat takarja el batyúját,

’s a derekát élettelenül verdesi,

szertefoszlik tőle álmod,

combjai összecsavarodnak

a rengeteg halandzsától,

bontsd ki, rántsd ki,

nincs köztük újdonság,

csak egy régi hasadék,

foltos, kopott üregébe

belevájhatod a koponyádat,

talán megérti,

talán benne marad,

kibomlik majd belőle

egy friss zagyvahajtás,

a világ kifordul a tengelyéből,

visszaköp és megsimogat,

te kimaradsz belőle,

levedlik rólad a takaród,

itt maradsz semmi nélkül,

a másik veled mitsem törődik,

övedet meglegyinti, utánad csap,

leterít, szívedet kőként kiveri,

nem kér a szerelmedből,

vitrinébe nem férnek értékek,

de a szekrény mélyén,

egy cipősdobozban,

helyet készít

a fűződnek,

újságpapírba csomagolja

leendő unokáidat,

a hálószobádat,

álmodozhatsz majd

egy komód mélyén,

molyok fogják szétrágni

harcias történetedet,

ám ez nem lesz esemény,

nem kerül be a könyvedbe,

rejtekhelyen porladsz szét,

néződ nem lesz,

tapsot sem kapsz,

szignódra ex librist nyomnak,

ne kérdezd, honnan tudom,

látom, mondtad, elhittem,

és te megkérdőjelezted

irántad táplált érzelmeimet,

tornyot rakok én is a skatulyáimból,

nincs bennük semmi,

meséket sem csomagolhatok,

az ihlet átutazóként kopogtatott,

amikor nem voltam itthon,

csillagfényben karjaidba estem

akkor, az éjszaka holdtükrében,

ha időben egyáltalán mérhető,

ami nem múlik, ami állandó,

s örök, ami értelmet vált,

színt, alakot nem cserél,

végtelen és fájdalommal jár,

marja az ajkam, mégsem nyüszítek,

arcomon a kupecek közönyét látod,

sejtheted, ebben őt követem,

ez csupán a férfinak állított

félreismerhetetlen csapda,

s én sejtem, ráhagyom,

varázslataiban nem követem,

lejátszatom a kedvenc dalomat,

bezárom az ajtót mögötte,

bólint, hogy a feladatot elvégeztem,

pedig nem is a feljebbvalóm,

elméletileg lefekszem neki,

pedig csupán egy mitugrász,

mit számít, hisz nem közügy,

ami ma úgy indul, hogy

kusolj, ha maradni akarsz,

és én maradok alattvalója

a teremtőnek, a szent atyának,

a legfelsőbb úrnak, embernek,

aláírom az elbocsátásomat

kimondó szándéknyilatkozatot,

mert a betű elméletté válik,

ám a kő, amit kirúgtak belőled

kenyérré dagad a számban,

verejtéked, amit érte adtál,

borrá forr a nyelvemen,

tévedtem tán, mégsem megyek,

lábaim derekam köré fonódnak,

kimondom, ami elfogadhatatlan,

és elfordulnak tőlem a hazugok.