Hurrá, utazunk!

 Szinyei Merse Pál: Léghajó (1878, MNG)

Az özönvízszerű esőzéseket követő elviselhetetlen kánikulában különösen elgondolkodtató az Art Newspaper híre: egy indianapolisi múzeumigazgató a klimatizáció szigorú nemzetközi standardjának lazítása mellett érvel.

A múzeumigazgatók persze sokfélék. Talán még van, aki emlékszik arra a néhány év előtti esetre, amikor előkerült Benvenuto Cellini ellopott sótartója, s a műkincset őrző intézmény kamerák kereszttűzébe került vezetője rögvest kézbe vette a zománcozott aranytárgyat. Az elkövetett felelőtlenség láttán természetesen egyszerre kaptak szívükhöz a muzeológusok, a restaurátorok és a jobb érzésű műértők: épp a direktor ne tudná, hogy kesztyű nélkül nem szokás (h. d.: szabad) műtárgyhoz nyúlni? Hogy a művet korábban azért nem utaztatták, mert egyebek mellett a repülésből adódó magas frekvenciájú rezgések nem tettek volna jót a repedezett, pergő zománcnak? Feltehetően a légnyomás sem, csakhogy a sótartó nem tiltakozhatott. Csendben romlott az állapota, gyakorlatilag észrevehetetlen apróságok miatt.

A látogató viszont tiltakozik, szól és morgolódik: fázik a klimatizált teremben, vakoskodik a sötét grafikai kiállításon. Ő azonban nincs tisztában azzal, hogy még a látogatóbarát múzeumok is a lehető leghosszabb ideig kötelesek megőrizni a rendkívüli anyagi és eszmei értéket képviselő, pótolhatatlan és pótolhatatlannak tekintett műtárgyaikat, ennek érdekében pedig az anyag fizikai törvényszerűségeivel is szembe kell szállniuk. Utóbbiak viszont tudják, hogy ez nonszensz, mégis megteszik, hisz létezésüknek ez az egyik alapja. Dolgozóik luxórákat számolnak, relatív páratartalmat mérnek és klímaládában szállítják a műtárgyakat, de kizárólag csak akkor, ha a fogadó intézmény is ugyanazon standardok alapján igyekszik működni, mint ők. Ha mégsem, mert például Indianapolisban mást gondolnak, akkor az utazás máris megrövidíti a műtárgy élettartamát, hiába korrigálja hosszas és költséges beavatkozással okleveles restaurátor a bekövetkezett hibát. A csomagolás, a szállítás egyébként is mindig komoly rizikót jelent a tárgyak épségére nézve.

Emiatt nem kölcsönöznek a közgyűjtemények főműveket, ezért olyan nagy ünnep a hazai múzeumi világban egy-egy fontosabb, külföldön őrzött alkotás kiállítása. S ugyanezért megdöbbentő, hogy a Szépművészeti Múzeum jelenleg Moszkvában, ősszel pedig – a Nemzeti Galériával közösen rendezett tárlaton – Londonban állítja ki kollekciójának számos remekét, többek között El Greco, Goya, Leonardo (két grafika is megy Angliába, noha a Modembe egy sem jutott el), Manet, Monet, Picasso, Pissarro, Raffaello, Rembrandt, Rubens, Schiele és Veronese munkáit.

A múzeumépület körüli vita kapcsán nemrég vált köztudottá, hogy az állandó kiállítás galériájában nincs klimatizáció, s a Román csarnokot is csupán rekonstruálandó enteriőrként emlegetik. Arról ellenben máig nem esett szó a nyilvánosság előtt, hogy az ott tárolt műveknek korszerű, légkondicionált raktárban lenne a helyük. Következésképp: a képeknek még a kockázatos vándorút is jobb, mint az itthon maradás. Raffaello Esterházy Madonnája, Goya Korsós lánya és a többiek így bizonyára arról álmodnak, hogy egy élhető raktárba térnek majd vissza.

Csók: István

(a Műértőben megjelent azonos című írás alapján)