Tetemre hívás

 A restaurált, konzervált és preparált hollókői vármaradvány egyik belső tere

Hollókőt, azt hiszem, nem kell bemutatnom, akinek viszont mégis, annak kiindulópontként bátran ajánlom figyelmébe a rendelkezésünkre álló rengeteg színes, gazdagon illusztrált útikönyvet és a mindent tudó világhálót, többek között a Wikipédiát. Az ajánlott irodalomban ugyanis az összes alapinfó megtalálható. Földrajzi, néprajzi s egyéb tudományos adatokat vele kapcsolatban ezért nem közlök, elég ennyi: kellemes kis hely. Ha az ember nem rusnya tájékozódni, s közben használja az eszét, akkor nem a napsütötte teraszok és aszfaltparkolók között lavíroz, hanem inkább felkapaszkodik valamelyik dombtetőre, mert onnan belátja az egész környéket, a Cserhátot, de kedvező látási viszonyok esetén még a Mátrán túli részeket, a magas Tátrát is lesasolhatja (esőben útnak se induljon!).

A vidéket időigényesebb túrák lebonyolítása céljából is érdemes felkeresni. Tessék lesétálni a forráshoz, majd visszakapaszkodni a várhoz, hisz az erdei ösvény meredek szakaszainak leküzdésével egész napi testmozgás-szükségletüknek eleget tehetnek. A palóc leves és a sztrapacska utána igazán jól esik és jól jön, bár pénzügyi megfontolásból én nem éltem ezzel a lehetőséggel, megelégedtem a vágódeszkámon „kisütött” diákcsemegés cipókölteménnyel.

Ezennel azonban meg is érkeztem a nekem mi nem tetszik című fejezethez.

Nem tetszik többek között, hogy a hollókőiek is sztárkereskedői allűröket vettek fel, noha ez az állapot egyáltalán nem áll jól nekik. A boltokban ugyan helyi jellegzetességeket nem találsz, vásárolhatsz viszont békési fonott kosarat, szatmári kovászos uborkát, szász beütésű köcsögöt, bihari muzsikát. Az éttermek árai az ég kapuit döngetik, a palóc népviseletet pedig ruhakölcsönzőből válthatod ki s öltheted magadra egy fotó erejéig, ha bőven van suskád és humorérzéked. Hogy élőben lásd, arra nagyon kevés az esélyed (esetleg meggyönyörködheted a múzeumokban, intézményenként kb. 250 forintért, általános jegy nincs).

 Élőben nehezebb...

A skanzen mellett persze ott a vár, ahová múzeumi alkalmazottként sem mehetsz be ingyen, hiába mutogatod a bizonyítványodat a meghökkent kapus asszonynak, amúgy rendben lenne, csupán a modernizmus rondít bele a képbe. A járófelületet borító piskótáknak szerintem semmi keresnivalójuk a történelmi helyszínen, és a túlzottan pedáns, szögmérővel kimért rekonstrukció sem adja vissza a korabeli hangulatot. Kevés az idegennyelvű felirat, de sok az egyazon időben beengedett álmélkodó turista, így sokszor torlódásokra, fennakadásokra lehet számítani a lépcsőkön és az erőd pici termeiben, beltereiben. Egyébként a védmű jól néz ki, fiatalosan friss és tiszta, az avatatlan szemnek igen tetszetős, lebilincselő, számomra viszont hivatal ízű, valóságos konzervátórium, olyan, mintha hideg illatú, fertőtlenített falai között feszült ügyintéző nők, kosztümös aktatologató fruskák intéznék a világ sorsát.

De térjünk vissza egy percre a múzeumfalunkhoz, a világörökséghez, amely úgy jött létre, hogy az önkormányzat megvásárolta a romos parasztházakat, majd felújíttatta, restauráltatta a maradványokat, aztán a kipofozott közkincs-együttest bérbe adta. Az eredmény tényleg szép, nekem azonban kevés. Örülök, hogy az autós forgalmat kitiltották a védett műemlékutcáról, ám nem örülök, hogy Hollókő is csupán egy bebalzsamozott díszes tetem ma már.