Cserépélet

Hála a magasságosnak, hétfőtől én is vakációzom egy keveset, gondoltam, ennek tiszteletére témát váltok, kellemesebb, nyáriasabb vizekre evezek, és bemutatom egyik (a földiek közül sajnos már eltávozott) druszámat, ak finom humorral átszőtt kecses műveivel teljesen megbabonázott. Kiállítása a berényi Jászkürt Fogadóban nyílt meg nagy-nagy örömömre (s remélem, mindannyiunkéra).

Győrbíró Enikő 1932-ben született. Az ügyesen rajzoló kislányt értelmiségi szülei a Szépművészeti Líceumba íratták, ahol divattervezést tanult. A háború s az azt követő változások azonban egy időre véget vetettek álmainak. Édesapja nem kapott munkát, az iskolát pedig, ahová járt, bezárták. De Enikő továbbra is rajzolt, tanfolyamokra járt. A kerámiával a hollóházi porcelángyárban tett látogatásakor ismerkedett meg, ezután kezdett tálakat, figurákat készíteni. Lassan egyéni stílusa is kialakult. Mesés szobrain, faliképein mázas és máz nélküli felületek váltakoznak, márpedig ennek elérése rengeteg többletmunkát, technikai tudást igényel. Plasztikái varázslatosak, tisztaság, mértékletesség és szeretet sugárzik minden egyes alkotásából. Stílusát a díszes rokokó s a visszafogott, pedáns polgári modernség elegyítése jellemzi leginkább, munkái ettől dekoratívak. Díszítőelemként egy előkelő 20. századi városi cukrászda enteriőrjében találnám meg a helyüket.

Enikő műhelyében ugyanis megállt az idő, hisz az agyaghasználatnak szigorú szabályai vannak: kizárólag úgy formálható, ahogyan elődeink korában, ugyanazon történelem előtti mozdulatokkal. Ha valaki megszegi az anyag törvényeit, a tárgy eltörik, megreped, a műtárgy még létrejötte előtt megsemmisül.

A fazekasság ugyanis túlnő korlátainkon, benne a világegyetem öt alapeleme egyesül. Az agyag maga a föld, amely, mint tudjuk, víz nélkül kezelhetetlen. A levegő az agyag kiszáradásához kell, a tűz a kiégetéséhez, hogy a matéria elnyerje végső formáját. A türelmet és alázatot igénylő hosszas eljárás tulajdonképpen az ember beavatási útjának allegóriája: a kemence izzó hőjében a „tűzkeresztségen” megy át, ekkor lesz múlandó s törékeny, szürke sárdarabból évezredekkel dacoló, válságos időket átvészelő kemény alkotás.

Az agyag nőies princípium. Formálható, ám a folyamat, amely során átalakul, a modellezőt is megváltoztatja. A végtelenül kreatív tevékenység ideje alatt csupán a két kéz dolgozhat, a tervező számítógép nem hívható segítségül, de még a körző s a vonalzó sem. Az agyag nem tűri a hazugságot, a csalást. A kemence lángjaiban újjászületés történik, varázslat, csoda. Márpedig csodákra a huszonegyedik században is szükség van.

Ha tehetik, nézzék meg Győrbíró Enikő tárlatát, tekintsék meg honlapját, amelyen arra találnak számos példát, miként kell és lehet távol maradni a porcelánkultúra ízléstelenségétől.