A borbély és a fodrász

esztétikai értékénél fogva felforgatja a család életét és napirendjét, amihez a bejárónő munkássága is hozzájárul, ám mindennek eredményeként társadalmi törvényszerűségek öntettnek szavakba

Deákhoz nem mehettek be a nők

Nem sok tennivalóm akadt a mai napon, azon kívül persze, hogy át kellett böngésznem a napi sajtót, ami aztán elvette minden kedvemet az újságoktól.

Hogy minek hoznak nyilvánosságra minden butaságot?

Pio atya négy gyermeket bérmált meg Torontálkeresztesen, Károly herceg sétált egyet kastélyának kertjében, Dentán rezesbanda-hangversennyel egybe kötött kirchweilt tartottak, Kiss Lőrinc bukszusokkal ültette be a monostori háza előtti két négyzetméternyi telket, olvastam valamelyik lapban, aztán megöntöztem a virágjaimat. Annácska mindeközben a függöny mögül kémlelt, a konyhából. Persze nem tudta, hogy látom, és azt sem tudta, hogy én tudom, a mai menü elkészült még a tegnap, így a supé is, meg a főzelék, túl sok munkája tehát neki sem lehetett.

Hogy Józsefem mit csinált? Józsefem a cipőjét kereste.

– Drágám, nem láttad a cipőmet? – fordult hozzám segítségért még mielőtt kibújtam volna az ágyamból.

– A cipődet? Melyik cipődre gondolsz, drágám?

– Tudod, arra a barnára.

– A barnára?

– Igen, a barnára. Nem láttad a barna cipőmet?

– Nem emlékszem. Várj csak, mintha mégis láttam volna.

– De ugye te is arra a barnára gondolsz, amelyikre én?

– Azt hiszem. Miért, te melyikre gondolsz?

– Tudod, arra, amelyiket nemrég vettük meg a főtéren.

– Ja! Azt sajnos már nagyon régóta nem láttam – mondtam, jóllehet nem emlékszem, mikor láttam utoljára, s abban sem voltam biztos, melyik veszett el a mi példaértékű háztartásunkban.

Józsefem ezért tovább kereshette a cipőjét. Az előszobából beszűrődött hangokból ítélve először a kisszekrény jobb alsó fiókját nyitotta ki, aztán a baloldalit, majd a jobb felsőt, végül pedig a bal felsőt. Rövid szünet után mintha a középső fiókokba is belesett volna.

Így ment ez, amíg az összes szekrényt át nem vizsgálta. Később betekintett az ágyak alá is, az eldugottabb sarkokba, s még a pincébe is lement, noha mindketten feltételeztük, hogy oda nem kerülhetett.

Eszembe jutott azonban valami.

– Drágám! – szóltam oda neki. – A padláson megnézted?

– Nem, de jó, hogy mondod, most, ebben a pillanatban fel is megyek, és megnézem.

Uram fel is ment a padlásra, ahol valószínűleg az összes ládát átkutatta. Hozzám ezúttal is csupán a zörejek vágtak maguknak utat.

– Hát aranyom, fogalmam sincs, hol lehet az a cipő. Tudod, az a barna.

– Tudom, kedves, a fekete fűzős. De mondd csak, minek kell neked pont az a cipő?

Na ez volt az a kérdés, amire nem kaptam választ, csak jóval később, amikor már azt hittem, feledésbe merült a fekete fűzős barna cipő.

– Holnap nagyon fontos tárgyalásom lesz, nem állíthatok be hozzájuk bozontos fejjel, szőrösen, ezért úgy döntöttem, elnézek a borbélyhoz és a frizőrhöz.

– Értem... De hisz nem is bozontos a fejed, és szőrös sem vagy – oldottam a helyzetet, bár nem voltam biztos benne, igazam van-e. Tudniillik, tartottuk a tisztes távolságot.

Ezzel magára hagytam, ám mielőtt még nekikezdtem legújabb olvasmányomnak, megkíséreltem kiszedni belőle, minek kell kiöltöznie ahhoz, hogy megigazítsák a frizuráját és leborotválják a szakállát.

– Édesem, a cipő öltöztet. A cipő olyan, mint egy névjegy. Mindenüvé elvisz, olyan helyekre is, ahol úgy alkotnak véleményt a viselőjéről, hogy tetőtől talpig végigmérik. Most az egyszer nem hibázhatok – fejezte be magyarázatát, én pedig értetlenül bámultam rá, hisz eddig sem hibázott. Sosem hibázott, mert folyton ő volt a megtestesült tökéletesség, ami sokszor nagyon idegesítő tudott lenni. Például most.

Már este volt, amikor mosolyogva állított be hozzám, kezében a fekete fűzős barna cipőjével.

– Képzeld, hol volt!

– Hol volt?

– A konyhában, a kemence alatt. Annácska tette oda, hogy megszáradjon, miután kivikszolta. Még ilyet! Mindenhová benéztem, bevallom őszintén, és ugyanakkor elnézésedet is kérem, még a ruhás szekrényedbe is, nagyon kétségbe voltam esve. Ha nem találom meg, végem van. Istenem! – sóhajtott, és hatalmas megelégedéssel betért az öltözőbe.

– Istenem! Ez az Annácska! Biztosan rajtunk kuncogott unalmában.

– Mit mondtál? Ne haragudj, nem hallottam. Annyira örülök! – nyugtázta alig hallhatóan a csukott ajtó mögött, és óriásit kacagott.

– Ó, semmit, nem mondtam semmit. Készülődjél csak nyugodtan.

És Józsefem nyugodtan elkészült. Felvette a fekete fűzős barna cipőjét, a mellénykéjét, az öltönyét, a kalapját, elővette az ernyőjét, szépen megfésülködött, és velem a jobbján elindult Deákhoz a Gyárvárosba, hogy rendbe tegyék a fejét.

Hosszan várakoztam rá az utcán, mert a borbélyhoz nő be nem léphetett, és azon gondolkodtam, mikor vettem utoljára cipőt magamnak.