esztétikai értékénél fogva felforgatja a család életét és napirendjét, amihez a bejárónő munkássága is hozzájárul, ám mindennek eredményeként társadalmi törvényszerűségek öntettnek szavakba
Deákhoz nem mehettek be a nők
Nem sok tennivalóm akadt a mai napon, azon kívül persze, hogy át kellett böngésznem a napi sajtót, ami aztán elvette minden kedvemet az újságoktól.
Hogy minek hoznak nyilvánosságra minden butaságot?
Pio atya négy gyermeket bérmált meg Torontálkeresztesen, Károly herceg sétált egyet kastélyának kertjében, Dentán rezesbanda-hangversennyel egybe kötött kirchweilt tartottak, Kiss Lőrinc bukszusokkal ültette be a monostori háza előtti két négyzetméternyi telket, olvastam valamelyik lapban, aztán megöntöztem a virágjaimat. Annácska mindeközben a függöny mögül kémlelt, a konyhából. Persze nem tudta, hogy látom, és azt sem tudta, hogy én tudom, a mai menü elkészült még a tegnap, így a supé is, meg a főzelék, túl sok munkája tehát neki sem lehetett.
Hogy Józsefem mit csinált? Józsefem a cipőjét kereste.
– Drágám, nem láttad a cipőmet? – fordult hozzám segítségért még mielőtt kibújtam volna az ágyamból.
– A cipődet? Melyik cipődre gondolsz, drágám?
– Tudod, arra a barnára.
– A barnára?
– Igen, a barnára. Nem láttad a barna cipőmet?
– Nem emlékszem. Várj csak, mintha mégis láttam volna.
– De ugye te is arra a barnára gondolsz, amelyikre én?
– Azt hiszem. Miért, te melyikre gondolsz?
– Tudod, arra, amelyiket nemrég vettük meg a főtéren.
– Ja! Azt sajnos már nagyon régóta nem láttam – mondtam, jóllehet nem emlékszem, mikor láttam utoljára, s abban sem voltam biztos, melyik veszett el a mi példaértékű háztartásunkban.
Józsefem ezért tovább kereshette a cipőjét. Az előszobából beszűrődött hangokból ítélve először a kisszekrény jobb alsó fiókját nyitotta ki, aztán a baloldalit, majd a jobb felsőt, végül pedig a bal felsőt. Rövid szünet után mintha a középső fiókokba is belesett volna.
Így ment ez, amíg az összes szekrényt át nem vizsgálta. Később betekintett az ágyak alá is, az eldugottabb sarkokba, s még a pincébe is lement, noha mindketten feltételeztük, hogy oda nem kerülhetett.
Eszembe jutott azonban valami.
– Drágám! – szóltam oda neki. – A padláson megnézted?
– Nem, de jó, hogy mondod, most, ebben a pillanatban fel is megyek, és megnézem.
Uram fel is ment a padlásra, ahol valószínűleg az összes ládát átkutatta. Hozzám ezúttal is csupán a zörejek vágtak maguknak utat.
– Hát aranyom, fogalmam sincs, hol lehet az a cipő. Tudod, az a barna.
– Tudom, kedves, a fekete fűzős. De mondd csak, minek kell neked pont az a cipő?
Na ez volt az a kérdés, amire nem kaptam választ, csak jóval később, amikor már azt hittem, feledésbe merült a fekete fűzős barna cipő.
– Holnap nagyon fontos tárgyalásom lesz, nem állíthatok be hozzájuk bozontos fejjel, szőrösen, ezért úgy döntöttem, elnézek a borbélyhoz és a frizőrhöz.
– Értem... De hisz nem is bozontos a fejed, és szőrös sem vagy – oldottam a helyzetet, bár nem voltam biztos benne, igazam van-e. Tudniillik, tartottuk a tisztes távolságot.
Ezzel magára hagytam, ám mielőtt még nekikezdtem legújabb olvasmányomnak, megkíséreltem kiszedni belőle, minek kell kiöltöznie ahhoz, hogy megigazítsák a frizuráját és leborotválják a szakállát.
– Édesem, a cipő öltöztet. A cipő olyan, mint egy névjegy. Mindenüvé elvisz, olyan helyekre is, ahol úgy alkotnak véleményt a viselőjéről, hogy tetőtől talpig végigmérik. Most az egyszer nem hibázhatok – fejezte be magyarázatát, én pedig értetlenül bámultam rá, hisz eddig sem hibázott. Sosem hibázott, mert folyton ő volt a megtestesült tökéletesség, ami sokszor nagyon idegesítő tudott lenni. Például most.
Már este volt, amikor mosolyogva állított be hozzám, kezében a fekete fűzős barna cipőjével.
– Képzeld, hol volt!
– Hol volt?
– A konyhában, a kemence alatt. Annácska tette oda, hogy megszáradjon, miután kivikszolta. Még ilyet! Mindenhová benéztem, bevallom őszintén, és ugyanakkor elnézésedet is kérem, még a ruhás szekrényedbe is, nagyon kétségbe voltam esve. Ha nem találom meg, végem van. Istenem! – sóhajtott, és hatalmas megelégedéssel betért az öltözőbe.
– Istenem! Ez az Annácska! Biztosan rajtunk kuncogott unalmában.
– Mit mondtál? Ne haragudj, nem hallottam. Annyira örülök! – nyugtázta alig hallhatóan a csukott ajtó mögött, és óriásit kacagott.
– Ó, semmit, nem mondtam semmit. Készülődjél csak nyugodtan.
És Józsefem nyugodtan elkészült. Felvette a fekete fűzős barna cipőjét, a mellénykéjét, az öltönyét, a kalapját, elővette az ernyőjét, szépen megfésülködött, és velem a jobbján elindult Deákhoz a Gyárvárosba, hogy rendbe tegyék a fejét.
Hosszan várakoztam rá az utcán, mert a borbélyhoz nő be nem léphetett, és azon gondolkodtam, mikor vettem utoljára cipőt magamnak.
8 megjegyzés:
Én csak arra lennék kéváncsi, hogy ez a József milyen az ágyban egy posztmodern "pizsamában".
Ha nő lenne a kérdező, nem is csodálkoznék.
Egy himnemű egyedben is támadhat kiváncsiság arra nézve, hogy egy ilyen balfácánt, mint ez a Józsi, miért fogadnak el mégis a nők.
Mert nincs más választásuk. V. nincs miből válogatniuk. Stb.
Ez hibás megközelítés. Keresni kell, osztán talál az ember lánya.
Ezt Kornéliának tetszik üzenni, ugyi? Nos, Kornélia keres, és néha talál is neki tetszőt, de az olyan huncut, izgő-mozgó teremtményeket, mint ő, csak kineveti a fantáziátlan, beképzelt és unalmas /begyepesedett, kéjsóvár/ férfitársadalom. Kornélia tele van életenergiával, lázadó eszmékkel, szinte kovethetetlen, a szolgalányt kereső pasik által pedig elviselhetetlen és elfogadhatatlan.
Van olyan "kéjsóvár" Józsefem, aki az ilyen Kornéliákat kedveli. Persze hosszútávon ez nem éppen ajánlott, de ha ez is, az is enged egy kicsit, tartható.
Kornelia egy ferjes asszony (elnezest, nincs magyar betukeszletem). Tehat semmi kozom hozza, azon kivul, termeszetesen, hogy az en agyam szulemenye. De meg 1x hangsulyozom: ennyi, s nem tobb.
Megjegyzés küldése