A Délmagyarországi Bank

fél órára magába szippantja a férjet, akinek iránta való vonzalmában a feleség erősen kételkedik, a lugosi hídon sétálgatva viszont kispekulálja, hogyan derítse ki az igazságot

Másfél órát várakoztam uramra a hídnál, közben igen hűvös lett

Nem hittem a fülemnek, amikor Annácska azzal indította a napot, hogy öltözzek, mert Mancika táviratozott, ismét el kell mennünk Lugosra. Lugosra?!, kaptam magamra ijedtségemben a szebb napokra tartogatott tűzpiros selyem-pongyolámat. De miért?, kérdeztem fennhangon, jóllehet a rám mért kötelezettség oka nem igazán érdekelt. Valami nagy baj történt, ennyit tudok, világosított fel röptében Annácska, s utazóbőröndömmel a hóna alatt ki is penderült a hálószobámból. Ha menni kell, hát megyünk.

Mivel kifogással nem élhettem, próbáltam beletörődni, hogy újfent beleszólnak az életembe, valójában ugyanis semmi kedvem nem volt beülni Józsefem mellé az automobilba, s végigdöcögni a nem is tudom, hány kilométert az ő tempójában. Legutóbb is tiszta por lettem, a ruhám összegyűrődött, a kontyom leomlott, így mire odaértünk, úgy néztem ki, mintha egész úton pofozkodtunk volna. S mindez semmi, hisz nemtetszésem igazi okát még csak számba sem vettem.

Tegnap este tudniillik kigondoltam, hogy amíg uram a hivatalban ügyeskedik, Annácska pedig a piacon, szépen kiosonok a városba, s felkeresem az én régóta nem látott barátomat, Zoltánt. Már napok óta nem tudtam róla semmit, ezért egyre rosszabbul éreztem magam, arcom elkomorult, gyomrom nem lelt nyugalmat, és levegőt is alig kaptam már. Csakis ő járt a fejemben, hiába igyekeztem elterelni a figyelmemet olyan hasznosnak nevezett cselekedetekkel, mint az olvasás, krumpli-hámozás, teafőzés.

Valószínűleg látszott rajtam az eltévelyedés, mert Józsefem, amint kivánszorgott a konyhába reggelizni, megkérdezte, jól érzem-e magamat, márpedig ilyet sosem tett, még akkor sem, amikor negyven fokos lázzal fetrengtem a rosszulléttől. Előfordulhat, hogy hibáztam, de nem árultam neki el, hogy jók a megérzései, mert akkor talán tovább érdeklődött volna hogylétem felől, ezt pedig mindenáron el akartam kerülni. Hisz mit hazudhattam volna neki? Ha látta rajtam, hogy baj van, nem állíthattam volna a tapasztaltak ellenkezőjét. Amúgy sem vagyok nagy hantás, egyszerűen képtelen lennék olyasmiről mesélni, ami nem történt meg, olyan érzelmekről, amik nem kerítettek hatalmukba.

Ám az önvallomásra szerencsére nem került sor, Józsefem elég gyorsan elkészült, aztán közölte, hogy ezúttal vonattal megyünk, mert a nagy baj, amelyről Mancika értesítette, súlyosabb lehet annál, amire gondol, és akkor nehéz lenne felelősségteljesen kormányhoz ülni, s karambolozás nélkül visszagurítani Temesvárra az automobilt. Ennek örültem, mégha nem is vonatozáshoz öltöztem. Bár nem szép tőlem, egyfajta megkönnyebbülést is éreztem. Lelki szemeim elé villantak a gyanta illatú erdők, a nagy kiterjedésű virágos mezők, amelyek mellett majd elhaladunk, és amelyeket a rossz útviszonyok, no meg az általuk kiváltott izgalom miatt a múltkor nem nézhettem meg magamnak. Ez az én kirándulásom lesz, határoztam el, noha, mint már utaltam rá, a legszívesebben Zoltánnal töltöttem volna el szempillantásnyi szabadidőmet.

Lugoson már vártak bennünket a Mancikák, ezúttal azonban nem kellett újból mindnyájukkal megismerkedni, a házigazdák meg voltak győződve arról, hogy a múltkor sikerült elhelyeznünk arcaikat a terebélyesedő képzeletbeli családfán. Szerencsére a protokolláris köszöntéseket is hamar lezavarták, Józsefemet leválasztották tőlem és beinvitálták a nappaliba, ahonnan semmiféle zaj, susmogás nem hallatszott ki, így halvány lila gőzöm sincs arról, mekkora csapás érhette Mancikáékat. Mindenesetre elég karikás szemekkel szaladt ki uram elé a kapuhoz, ebből sejtem, hogy valami bánat tényleg érhette, nem csupán egy egyszerű női trükknek lettünk az áldozatai.

A tárgyalásokat követően követnem kellett Józsefet, aki csendben, gondolatokba roskadva haladt mellettem. Ennek a kényszerű sétának köszönhettem, hogy végre testközelből is megláttam a Temest, amely nagy hullámokban csapódott a partnak, amelynek meredek szélein fiúgyermekek hada leste a víziállatok mozgását. A Délmagyarországi Bank előtt aztán megálltunk, férjem elnézésemet kérte, de rám parancsolt, várjam meg itt, mutatott a hídlábak felé, egy perc, és visszajön. Az egy percből végül másfél óra lett, és közben elég hűvös is, úgyhogy töviről hegyire áttanulmányozhattam a szerkezetet, amelyhez oda lettem állítva, s amelyen húszszor biztosan átgyalogoltam.

Legalább volt időm kielemezni a helyzetet, úgy értem, az enyémet és a Zoltánét, elméletileg értelmet keresni s adni a kapcsolatunknak. Már csak azért is keríthettem erre időt, mert az estét a kastélyban töltöttük, külön ágyban, külön szobában, ahogyan illik az egymáshoz közönyös párokhoz.

Hogy én kezdettől fogva fád voltam-e Józsefhez, arra már nem emlékszem, de hogy ő sosem volt belém szerelmes, az kétségtelen. Ám hogy ebben abszolút biztos legyek, megragadtam az ablakba vendégváró dísznek kitett virágot. Ha egy levél is marad rajta, miután végighúzom szárán az ujjaimat, kedvel egy picit, ha egy sem marad rajta, akkor picit sem kedvel, állítottam fel a mércét, és nekifogtam a döntő játéknak, persze annak bizonyosságában, hogy az eredmény majd engem igazol.

De tévedtem. A tíz levélből kettő semmiképp sem akarta magára hagyni a bimbót.