Nagy PILLANAT

IS akad elvétve az ember életében. Ilyen lenne egyesek számára az eljegyzés, a házasságkötés és a házasságtörés, az utód nemzése és születése, mások számára viszont – és úgy tűnik, ezek közé tartozom én is – a költözködés. Bár ha azt veszem figyelembe, hányszor szállítottam már magamat a vadóc magyar puszta egyik szegletéből a másikba, nyugodtnak kell maradnom.

Az is vagyok egyébként, mert – mint említettem – tulajdonképpen csak egy rutinbeavatkozásra készülök. Szóval semmi pánik. Aki úgy gondolja, segítenie kellene, de nem mer szólni, nehogy megsértődjek (v. valami ilyesmi), üljön nyugodtan a fenekén, mert meg fogom oldani. A fuvar már amúgy is le van szervezve, a kézipoggyászok, lavórok, cipők, edények pedig majd csak átmennek maguktól egyik lakásból a másikba. Semmi az egész, csak néhány kemény éjszakai műszakot és egy új lakcímkártyát fog jelenteni a procedúra, többet nem.

Ami igazán aggaszthat, az nem más, minthogy most már internetem is lesz, nem csupán szekrényem a nappaliban, hűtőm, székem és asztalom a konyhában, ágyam a hálóban. Vége tehát a gumimatracos szezonnak, és vége a regényolvasásnak esténként. Főként, hogy egy vérmes költő még be is jelentkezett éjjeli szerenádra, s karácsonyig fonnom kell neki egy kosarat (majd azt is kitalálom, miből és miként, hisz ha már lesz netem, mi sem könnyebb ennél).

Ha tehát az elkövetkező napokban látni fogtok egy mozgó háztartást az utcán, az én leszek.