VIRÁG

Nem is tudom, mikor kaptam utoljára virágot. Virágot férfitól. Nem mintha nőtől kaptam volna, de a nőktől nem is várom el, hogy virággal kedveskedjenek nekem. De a férfitól elvárom! A férfitól annál inkább. Persze lehet, azért nem kaptam, mert férfiak nincsenek már, vagy vannak, de elnemtelenedtek. Ha egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor ezt kell kérdeznem: mikor kaptam utoljára virágot csak azért, mert nő vagyok? Csak azért, mert én én vagyok? Csak azért, mert érdemesnek tartanak rá. Csak azért, mert szeretnek. És nem magukat, hanem engem.

Egyszer azért kaptam virágot, amióta felnőttem, de csak azért, mert úgy illett. Mert úgy illett, hogy a publikum lássa, az a valaki, aki virágot nyújt át nekem, mennyire illedelmes. Mennyire férfi. Mennyire szerethető. Kellemes jelenség. Úriember. Mennyire megérdemli a fizetését, és azt, hogy az legyen, aki. Ez a bizonyos aki ellenben csoportot alkotott, azaz több ilyen aki alkotott egy csoportot, a közösséget pedig egy nő irányítgatta a háttérből. Ha ez a nő nem ügyeskedett volna a háttérben, azon az ünnepségen sem kaptam volna virágot.

Utoljára a szülinapomon kaptam virágot szeretetből, odahaza, a rokonságtól.

Marad tehát a kettes számú megoldás: a művirág a vázában.

De inkább a hármas: az üres váza a csupasz asztalon.